Isten dicsősége?

A meghajló
https://pixabay.com/hu/l%C3%B3-%C3%A1llati-%C3%ADj-meghajolt-96207/

Mi, karizmatikus és „rajongó” keresztények szeretjük Istent dicsőíteni. Nem mintha a liturgia nem tenné ugyanezt. Ilyenkor Istent szemléljük dicsőségben, trónon ülve, leírhatatlan szépségben, tiszteletben, angyalok karától körülvéve. És Isten dicsőítése minket magunkat is felemel ebbe a szent jelenlétbe.

De Isten nem ragaszkodik a saját dicsőségéhez.

„Mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak.” (Fil 2,3)

Ez az ige már rég felhívta magára a figyelmemet. Általában ugyanis, ha alázatról esik szó keresztények között, az engedelmességgel kapcsoljuk össze, ahol alá- és fölérendelt kapcsolatban állva úgy értjük az alázatosságot, hogy az egyik fél meghajol a másik előtt. Nem szoktuk hangsúlyozni, de úgy értjük, hogy ilyenkor a másik pedig megelégedetten kihúzza magát… De itt Jézus itt két ember közötti kölcsönös alázatosságról beszél, két egymás előtt kölcsönösen meghajló emberről. Ez már egészen mást jelent. Az igaz ember egyetlen módon tud válaszolni arra, ha valaki meghajol előtte: ő is meghajol a másik előtt alázatosan. Megérne egy misét ez a téma is, de most én Isten és ember kapcsolatára vonatkoztatom Szt. Pál szándéka szerint. Ugyanis Isten felé általában egyoldalú alázatosságról beszélünk. Egyoldalúan alárendeljük magunkat, mi hajlunk meg a hittel Isten fensége, Isten dicsősége előtt. Így mondja a zsoltáros: „fölséges az Úr és rátekint az alázatosakra” (Zsolt 138,6).

De Isten nem ragaszkodik a saját dicsőségéhez.

Isten felé sem egyoldalú az ember alázata. Ő is meghajol előttünk. Isten Jézus Krisztusban „megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Hogyan? Isten jónak alkotott minket. De fellázadva ellene elveszítettük a barátságát és elveszítettük az ismeretét is. A kísértő hazug szavainak hittünk és a bűnbeesés lázadásában Istent kiáltottuk ki ellenségnek: „Isten, miattad nem vagyunk boldogok. Meg kell szabadulnunk tőled!” Nekünk embereknek van néhány jól bevált módszerünk az ilyen lázadó helyzetek kezelésére. De Isten más, mint az ember. Isten az alázatosság útját választotta, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy ő a maga oldaláról nézve nem lett ellenségünk, továbbra is ugyanúgy szeret bennünket. Az alázatosság útját választotta: meghajolt előttünk. Ellőttünk, akik ellenségnek tekintettük és hagyta, hogy a haragunkat kitomboljuk rajta. Engedelmes lett a kereszthalálig. Megengedte ellenségének, hogy megölje, hogy ellensége az átszúrt holtteste felett mámoros bosszújából felébredve feltegye a kérdést: „Ez miért nem védekezett? (Jn 10,18) Miért nem menekült el? (Iz 50,6) Miért nem szólalt meg? (Iz 53,7) Miért nem támadott meg? (Iz 50,8) Miért nem hívott tíz légiónyi angyalt a védelmére? (Mt 26,53) Lehet, hogy Isten nem ellenség?”

Isten nem ragaszkodik a saját dicsőségéhez. Az ő dicsősége a kereszt megalázottsága.

Testvérek, nehéz meghajolni Isten előtt. Igen. Nehéz bízni benne, ráhagyatkozni, elismerni, hogy ő a bölcsebb és ő az, aki mindent lát. Nehéz. Elismerem, nehéz teljesen meghajolni Isten előtt.

De vegyük észre, hogy ő már rég meghajolva áll előttünk. Isten nem kiegyenesedve, trónon ülve várja, hogy meghajoljunk előtte és megadjuk a dicsőségének a tisztelet. Nem, Isten nem ilyen. Ő a kereszten meghajolva várakozik a mi meghajlásunkra.

„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt”. (Fil 2,5)

Gyuris Gellért
  • bubu