Nem könnyű apának lenni. Az ember mindent megtesz a fiaiért, a legjobb tudása szerint neveli őket, aztán meg ilyenek lesznek.
De én ma már ünnepelek. Ezért jöttem hozzád, Istenem, borral a kezemben. Épp hogy mindenki elaludt, itt vagyok. Lábam a mező virágai között, de szemem az éjszaka egére mered. Ugyan csak az égbolt csillagaiig látok, de szívem túllát rajtuk a te szemed fényéig. Hálát jöttem mondani neked a fiamért.
Tudod, ma jó volt apának lenni. Képzeld, a fiam – a rossz – azt hiszem, ma végre megtért. Úgy örülök, ezt a napot el kell mesélnem neked.
Ismersz minket: két fiam van. Reggelinél a szokás szerint zajlott minden, megbeszéltük a feladatokat: én az ültetvényre akartam menni dolgozni, a másik munka pedig a szőlőben volt. Szokás szerint előbb megkértem a másnapos fiamat, hogy menjen ki dolgozni. Alig élt még szegény, ma ereje sem volt valamit hazudni a fontos és pénzes dolgairól a városban, meg a rossz női ügyeiről, csak annyit nyögött rekedten, hogy: „Nem akarok!” Ennyi év után senki sem lepődött meg ezen, ő már rég eldöntötte, hogy nekem nemet mond. De azért ma is megpróbáltam. Aztán persze szokás szerint rábíztam a munkát a rendes fiamra, akire mindig lehet számítani. Ő menten el is vállalta.
Én pedig elmentem a mentaültetvényre. Palántáltam egész nap a szolgákkal, még most is fáj a derekam. Hazafelé jövet benéztem a szőlőbirtokra és láttam, hogy a fiam is szépen elvégezte a munkát: a sorközökből az elszáradt metszés szépen össze lett gyűjtve és otthon már messziről láttam a hatalmas rakás venyigét a kemencés előtt.
Gondoltam magamban: „Igen, erre a fiamra lehet számítani.” Későre járt az idő, otthon már várt a vacsora. A megbízható fiamat ültettem a jobbomra. Nagyon elégedett voltam. Csodálkoztam, hogy a másik mihaszna fiam hogyhogy otthon van és nem a városban kódorog egy elvesztett fogadásból menekülve… No, de ha már otthon volt, hogy okuljon, balomra ültettem és jól megdicsértem a másik, rendes fiamat: „Büszke vagyok rád fiam. Rád mindig lehet számítani. Jobban elvégezted, mint ahogy én bírtam volna…” Ami a csövön kifért, csak áradt belőlem a szó. Nem fukarkodtam. Ő meg láthatólag élvezte a dicsérő szavakat a szolgák előtt, kacsingatott is rájuk. És, hogy a semmirekellő is értsen belőle, meg is tetéztem a dolgot azzal, hogy ajándékot adtam a jó fiamnak: egy új, színes ruhát a holnapi ünnepre. Meg is örült neki, rögtön el is ment átöltözni. A másik csak nézte az egészet szótlanul. Sikerült hatnom rá, gondoltam.
No ekkor, a feleségem, Ráhel, aki eddig csak szótlanul felszolgálta a vacsorát és közben fura, korholó szemekkel vert – azt hittem, a ruhát bánja –, odajött és jól leteremtett: „Apjuk, ezt hagyd abba. Nem is az dolgozott ma, hanem ez a másik fiad.”
Néhány pillanatig eltartott, míg felfogtam. Aztán nagyon hülyén éreztem magam, mert láthatólag rajtam kívül itthon erről mindenki tudott. Abban a pillanatban először ostoba vén embernek éreztem magam, ahogy próbálom megleckéztetni a rossz fiamat.
Ránéztem. Most néztem meg igazán rendesen. Egyenesen nézett rám. Ekkor egyszer csak leesett nekem is: A fiam ma végre meggondolta magát, megtért, és megtette az akaratomat! Már mióta álmodtam erről és végül így történt meg.
Nem találtam a megfelelő szavakat, csak ennyi csúszott ki a számon: „Hát, te voltál az, fiam?” „Én… apám” – mondta, majd hozzátette: „De nem gondolom, hogy azt a ruhát nekem kellett volna adnod. Nem készültem megváltozni. Csak amikor láttam, hogy a testvérem ma nem teszi meg, amire kérted, és így nem lesz elvégezve a munka, arra gondoltam, hogy csalódott leszel este és másnap magad mész ki a szőlőbe az ünnep helyett. Ezért elmentem és elvégeztem akaratod. Volt időm közben gondolkodni magamon, meg a családunkon. Meggondoltam magam. Bocsáss meg, apám.”
Akit már majdnem kitagadtam, a fiamat, sok év után, ma este újra megöleltem. Hosszasan.
Ekkor tért vissza a jó fiam az új ruhában. Egy pillanatig csend lett. Körbenézett, felfogta, hogy lebukott, a szolgák sem falaznak neki. Akartam neki valamit mondani, de csak megfordult és kiment szégyenében. A kérdés kimondatlanul maradt bennem: „Fiam, miért dicsértetted magad, ha nem te voltál?”
Nem mondom, Uram, hogy értem a fiaimat. Mi lelte a rendes fiamat? Ma miért nem ment ki? Mit csinált egész nap? Eddig mindent olyan példaadóan megtett, amire kértem. Ő volt a kedvenc, a kiválasztott, az örökös. És miért nem szólt a vacsora elején, hogy nem őt illeti a dicséret? Miért lopta el a testvérét illető örömöt? Erre hajtott? Nem értem… De, végül is… az ő mulasztása lett az alkalom a másik fiam számára. Érdekes. Őt sem értem igazán. Miért pont ma? Miért ma gondolta meg magát? Ez hiányzott neki?
Végül is, még ha nem is értem őket: örülök! Hálát adok neked, hogy ezt megértem. A semmirekellőmből újra fiam lett. Erre inni kell. Köszönöm!
Nem könnyű apának lenni. Te biztos megértesz… Mondd csak, Uram, én milyen fiad vagyok? Én igent mondok és igent is cselekszem?
[Lásd: Mt 21,28–31]
- Hozzászólás regisztráció és belépés után
Friss hozzászólások