Életünk két térfélen zajlik: nagyrészt a világban, kisebb részt a szent térben. Miért is van ez így?

SZENT ÉS PROFÁN

A héber kadosh, 'szent' szó a 'levágni' igéből ered: a profán használatból elkülönített, kiemelt és Istennek szánt dolog. Az Ószövetségben elsősorban Isten A Szent, Izrael Szentje, de szentek az angyalok, a papok , a helyek, ahol Jahve kinyilatkoztatta magát, a kultikus időpontok, ünnepek, eszközök. Azóta mi sem változott: számunkra a megszokott, a hétköznapi nem tartalmazza Isten jelenlétét. A szent és profán viszonyát hasadásként, összeegyeztethetetlenként éljük meg. A teremtéstörténetből azonban tudhatjuk, hogy minden, ami van, Isten akaratából van, magából Istenből ered, ezért szent (Ter 1-2). Eredendően tehát nincs különbség szent és profán között! A különbség, a szakadás csak a bűn miatt lépett a világba (Ter 3).

Imaidőnket szent időnek, szent tevékenységnek tartjuk, melyben az Istennel való eredendő kapcsolatunkat próbáljuk visszaállítani. Ha ez így van, akkor viszont a valóságot is annak kell megélnünk, ami: Isten teremtményének, ami nem valami tőle teljesen idegen, hanem az ő képmásiságának hordozója: „Ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.” (Róm 1,20). Az ószövetségi bölcsesség nemcsak szintén tisztában van ezzel, hanem megkapó szépséggel is ír róla:

„Hisz az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, és mint a földre hulló hajnali harmatcsepp.
De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak.
Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál.
Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna.
Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre?
De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja.
Mert a te el nem múló szellemed van mindenben.”
(Bölcs 11,22-12,1)

Isten képmásiságának három fokozata nyilvánul meg: 1) a teremtett világban, 2) az emberben és 3) magában Jézus Krisztusban. E háromból mi leginkább csak Jézusban akarjuk Isten szentségét felismerni. A torzult látásmódnak, Istennel és a világgal való kapcsolódásunk sérült voltának a helyreállítása az imádság igazi célja. Ez tulajdonképpen a valóság megszentelése.

JÉZUS MEGSZENTELI A VALÓSÁGOT

Jézus az egyetlen, akiben a tökéletesen szent van jelen a világban. Így Jézus megszenteli a valóságot azáltal,
ahogyan Jézus él:

Jézus megszenteli a valóságot lakomákon, baráti együttléteken, ahol azt teszi, amit az ószövetségi Isten a kadosh helyeken: megmutatja önmagát, hirdet, tanít, gyógyít – de mindezek előtt leginkább az emberrel együtt van, köztük van, velük él. Kritikusai épp ezt nehezményezik: „Lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja!” (Mt 11,19b) – ők képviselik az Istentől elszakadt mentalitásunkat, amivel képtelenek vagyunk érzékelni a szent jelenlétét a profán, mindennapi valóságban.

Jézus megszenteli a valóságot a hétköznapi élet dolgaival, ahogyan nála a mulandó élet alkotórészei az öröklét hírnökeivé lesznek példabeszédeiben, csodáiban, cselekedeteiben. Csodáljuk meg az evangéliumokban, ahogyan életében minden alkalmassá válik arra, hogy Isten szent érintésének hordozója legyen:

• természet elemei: mustármag, búzaszem, virág, fa, gyümölcs, bogáncs, madár, hal, róka, teve, szamár, disznó, világosság és sötétség, tó, zápor, szél, vihar, kőszikla, testrészek, gyöngy, só, víz, olaj, sár, nyál;
• tárgyak: köntös, szálka és gerenda, halászháló, ajtó, hordágy, lámpás, csónak, pénzérme
• társadalmi viszonyok: házasság, rokoni kapcsolatok, szolga és úr, királyok és katonák, de még az adófizetés is
• tevékenységek, munkák és képességek: halászat, földművelés, kenyérdagasztás, gyógyítás, házépítés, igazságszolgáltatás, munkáért járó fizetség, költségvetés készítés, sőt még a hadi tervezés is.
• események: házasságkötés, pénz elvesztése, torony ledőlése

Jézus megszenteli a valóságot kapcsolataiban is. Ahogyan az emberekhez viszonyul, abban benne van a személy felemelése – pl. házasságtörő asszony (Jn 8), Zakeus (Lk 19) –, de az őszinte szembesítése is – pl. „jaj nektek”, „viperák fajzata!”, „fehérre meszelt sírok vagytok” a képmutatóknak. Másokat ezek által farag, alakít: a gazdag ifjút felemeli, ahogyan megszereti őt, a vagyonhoz való ragaszkodással viszont szembesíti; Pétert egyszer boldognak nevezi (Mt 16,17), utána viszont kérlelhetetlenül szembesíti (Mk 8,33). A felemelés és a szembesítés által az embert alakítja, hogy egyre hasonlóbbá válhasson ahhoz, akinek Isten megálmodta őt – a Teremtő tervéhez való alakulás pedig éppen nem egyéb, mint a megszentelődés folyamata! Emellett Jézus emberi kapcsolatokat is képes a szent hordozójává tenni: a házasságot szentségre emeli „Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” (Mt 19,6b),  közösséget az ő jelenlétének hordozójává teszi „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) és „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35) – amiről Jézus jelenléte felismerhető, az minden kétség híján szent, megszentelt valóság.

Máskor Urunk a szent-be emeli a profán elemeit, amikor saját magát azonosítva így beszél: „Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” (Jn 6,35); „Én vagyok a juhok ajtaja.” (Jn 10,7); „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10,11); „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6). A valóság konkrét elemeit teszi szent-hordozóvá, Jézus hordozóvá. Erre mi azt mondjuk: jelkép – azért, mert számunkra képtelenség a profánt a szenttel azonosítani!
De Isten szeret mindent, ami van, és semmit sem utál abból, amit alkotott (Bölcs 11,24).

Szintén a valóságot szenteli meg Jézus a csodákban, a valóság és a szent átalakító erejű találkozásaiban. Gyógyítások és szabadítások alkalmával a szent konkrétan megváltoztatja a teremtett valóságot, helyreállítván azt, ami tönkrement, azaz szentté téve azt. A természeti csodákban (vihar lecsendesítése, vízen járás) a szent nyilvánvalóan hatalmasabbnak bizonyul a profánnál, mégsem idegenkedik tőle, hanem jelen van benne, a valóságban. Nézzük meg a gondoskodó csodákat, amikor Jézus kenyeret és halat szaporít (Mt 14,13), borrá változtatja a vizet (Jn 2,1), vagy feltámasztja az megözvegyült asszony egyetlen fiát (Lk 7,11)! Látjuk, hogy Jézus ilyenkor alapszükségleteket biztosít természet feletti módon, ebből világos, hogy számára a táplálkozás, az örömteli ünneplés és mulatozás, vagy a magányosság ellenében a családi kapcsolatban élt élet Istentől rendelt, tehát szent dolog az életben! A csodákban ugyanaz az erő nyilvánul meg a szent részéről, ami a teremtésben is jelen van: „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3) azaz a létező nem idegen a szenttől!

Az utolsó vacsorán a profán valóság, azaz a kenyér és bor nem csak a szent jelképévé lesz, nem is csak Isten számára elkülönítetté, hanem a szent részévé: „Ez az én testem, amelyet értetek adok.” (Lk 22,19); „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van... A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital.” (Jn 6,54-55).

Döbbenetes módon Jézus a valóságot legteljesebben a bűn, az Istentől való elszakítottság, a szentre való nemet mondás legszélsőségesebb állapotában szenteli meg: a kereszten! „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) – ő maga is átéli a valóság teljes profanizálódását! Mégis: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek!” (Lk 23,34). „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23,46) – amikor már minden érzékelhető bizonyosság a szent távollétét mutatja, Jézus ekkor mondja ki a szent legnagyobb igenjét a profánra: „Akkor is szent a valóság, ha fájdalmasan bele kell halnom, mert Isten jelenlétével vagyok jelen benne.”

„Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál.” (Bölcs 11,24)

Jézussal kapcsoltban számunkra egyszerre befogadhatatlan és lenyűgöző is:
– a kereszt: Istennel egységben tudta megélni az Istentől elszakadt valóságot
– a feltámadás: a szent teljesen természetfeletti, a profán tapasztalatból kilógó, mégis érzékelhető jelenléte.

Azon kívül, ahogyan él, Jézus megszenteli a valóságot azáltal is, ahogyan imádkozik. Ahhoz, hogy így tudjon élni, neki is szüksége volt arra, hogy rendszeresen külön időt töltsön Istennel imában: fölkel hajnalban, amikor még sötét van (Mk 1,35), imádkozni megy, amikor már besötétedett (Mt 14,23), hosszú főpapi imáját mond a tanítványokért (Jn 17), máskor kitörő örömében dicsőíti Istent (Lk 10,21), imádkozik színeváltozásakor a hegyen (Lk 9,28), hálaadó zsoltárt énekel húsvétkor (Mk 14,26), imádkozik a Getszemáni kertben, elfogatása előtt (Mk 14,23), és a kereszten (Lk 23,46). Jézus azért tudja minden cselekedetével megszentelni a valóságot, mert nála az Istennel való együttlét nem a személyes imaidőre korlátozódik, hanem abból forrásozik. A nem imádkozó időt is ugyanúgy Isten jelenlétében éli, mint magát az imát. Lázár föltámasztásánál még el is mondja: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Tudom, hogy mindig meghallgatsz. Csak a köröttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék.” (Jn 11,41-42). Jézusnak nem nehezebb egy halottat feltámasztani, mint csendben szemlélni a növekvő vetést, együtt mulatni a násznéppel, megsimogatni egy gyereket, korán kelni vagy későn feküdni, halat sütni, csónakba szállni, keményen kimondani az igazságot a képmutatóknak, vagy éppen Pilátus szemébe nézni. Nem könnyebb és nem nehezebb, de nem is profánabb és nem is szentebb az élet egyik tevékenysége sem a másiknál. Jézus számára a valóság és a szentség egységben van, mert megéli, ahogyan a valóság a szentből ered és abban nyer értelmet.

Ha Jézus képes volt így élni, vajon mivel tölthette életének 90%-át?
Éléssel!!! Nem imával, nem csodatevéssel, nem tanítással, nem evangéliumhirdetéssel, nem zsinagógajárással. Élt! Mindezt megélte, megtapasztalta, és az éléssel magával megszentelte. Istennel együtt élő jelenléttel, hétköznapi cselekvéssel telt életének túlnyomó része, az első 30 év, és a 3 éven belül is többet élt, mint éppen imádkozott! Épp ez a lényeg: Az ima célja nem az, ami az imára szánt időben történik. Az ima célja olyan emberré válni, aki egyre inkább megéli azt, hogy Istennel való kapcsolata az élet minden területét megszenteli.

A VALÓSÁG MEGSZENTELÉSE AZ ÉN ÉLETEMBEN

Nem lehetek képes úgy szentelni a valóságot, ahogyan Jézus, amíg nem váltam egészen hasonlóvá hozzá. Épp a szent és a profán kettétörése miatt van szükségem erre a hasonulási, megszentelődési folyamatra. Jézus szent és tökéletes, mégis sokat imádkozik. Akkor mennyivel inkább van nekem szükségem rá, hogy ő egyre jobban megszenteljen engem az ima által!

A baj ott van, hogy mi éles váltást élünk meg imádkozó énünk és élő énünk között. Ima közben szentnek, máskor bűnösnek, de legalábbis imátlanul profánnak éljük meg magunkat. Ezért úgy gondoljuk, hogy az ima arra való, hogy megtisztuljunk, feltöltődjünk, és elhatározzuk, hogy innen visszatérve a profán tevékenységbe majd próbálunk jobb embernek lenni. Na ez az, ami nem megy! Itt a baj az, hogy összetévesztjük az ima hatásmechanizmusát az ima lényegével. Ez ugyanis valóban az ima hatása, de a lényege nem ez! Az ima célja nem csupán az, hogy megtisztulás, feltöltődés, elhatározás jöjjön létre bennem a profán életemhez. Inkább az imában mint kapcsolatban hagyjam, hogy áthasson Isten pillantása, aki rám ugyanazzal a tekintettel néz ima közben és a vécén ülve is, amikor én azt gondolom, nem illő dolog Istenre még gondolni sem ebben a profán helyzetben. Pedig még ekkor is az Isten által teremtett valóságot élem meg, a félreeső helyen, amelyről maga Jézus sem idegenkedik említést tenni még evangéliumhirdetés közben sem (Mk 7,19).

Az ima valójában létmód, amelyben egyre inkább Isten szemével, jelenlétének lelkületével élem meg az élet valamennyi területét. Nem a profánnak nevezett valóság idegen a szenttől. A szenttől egyvalami idegen csupán: a bűn. A valóság az, hogy Isten mindig jelen van a valóságban. Ha meg tudnám élni a valóságot Isten szent jelenléteként, nem követnék el bűnt. Ezzel igazán megszentelném a valóságot. A ún. minőségi imaidő – függetlenül az ima műfajától – ráfókuszálás Istennel való kapcsolatomra, hogy aztán a minőségi imaidőn kívül, az élet valamennyi tevékenysége során képessé váljak ugyanebben a kapcsolatban, Isten jelenlétében élni. Az Isten jelenlétében élő ember nem csak imának nevezett megnyilvánulásokkal imádkozik, hanem egyszerűen Istennel együtt teszi mindig éppen azt, amit tesz. Ez a valóság megszentelése. Ez az ima célja. Ekkor válik valóra bennem Isten szeretete:
„Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál.” (Bölcs 11,24).

MEGHÍVÁS IMÁRA

Időzz most Istennel ebben a lelkületben! Tölts most egy kis időt körülnézve: ami téged körülvesz, az mind az életed része. Mit csinálsz általában itt, ahol vagy, ezekkel a tárgyakkal, ezekben a ruhákban? Hogyan zajlik egyáltalán az életed? Mennyire vagy Isten jelenlétének lelkületében hétköznapi életed során? Vegyél kezedben néhány tárgyat, és beszélgess Istennel erről!