Jézus életének csúcspontja abban a három órában teljesedik ki, amelyet a keresztfán tölt. Előre látta, hogy mi fog történni.

„Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.” (Jn 12,32)

„Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie...” (Jn 3,14)

A kereszt Jézus életének legfőbb momentuma. Ezért a pillanatért jött el közénk. Nem egy összeesküvésnek és nem letartóztatásnak volt ő az áldozata. Önmagát adta, hogy megmutassa és kinyilvánítsa értünk való szeretetét. A kereszt Jézus tökéletes ön-áldozata.

Ha a bűn ára a halál, és ha mi bűnösök vagyunk, méltóak lennénk az örök halálra. Mindennek ellenére Jézus elfoglalja helyünket és helyettünk hal meg, hogy az Ő Nevében életünk legyen.

Isten elküldte a Fiát a szőlőskertjébe tudva azt, hogy korábban nem becsülték az Ő szolgáit, egyeseket megköveztek és meggyaláztak. Isten nem kíméli az Ő szeretett Fiát, hanem odaadja értünk. A szőlőskertjében lévőkbe vetett túláradó bizalomban elküldi a Fiát, és feltételezi, hogy tisztelni fogják őt. Milyen messzemenő Isten belénk vetett bizalma! Egyetlen szeretett Fiát küldte el utoljára nekik, és azt mondta: „A fiamat tiszteletben fogják tartani” (Mk 12,6)

Ha valaki közülünk már része volt annak a csodálatos megtapasztalásnak, hogy valaki őt annyira szerette, hogy az életét adta érte, az egy kicsit talán meg tudja érteni, hogy mit jelent Jézus áldozata. Ha megéltük, hogy milyen az, ha legalább valakire számíthatunk, aki kockáztatta értünk az életét, vagy ha tűzbe tette értünk a kezét, akkor érzékenyebbek leszünk arra a cselekedetre, amelyet az Atya tett értünk.

De ez a tény magában foglal egy nehézséget is: bár mi is apák vagyunk családjaink számára, mégis rendkívül nehéz, mondhatnánk lehetetlen feláldozni fiaink életét másokért, ismeretlenekért, sőt ellenségeinkért, akik fellázadtak ellenünk, hogy megmentsük őket. Ez természetesen teljesen érthetetlen. Egyszerűen csak hitünkkel fogadhatjuk el, és hálát adhatunk és elfogadhatjuk az Isten felfoghatatlan ajándékát, amelyet tehet értünk.

Jézus a Húsvéti előkészületek napján hal meg, mondhatnánk azt, hogy abban az órában, amikor előkészítették a bárányt, hogy majd feláldozzák Húsvét éjszakáján, hogy megemlékezzenek az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulásra.

Mindazonáltal Jézus halála nem áldozat, hanem egy „holokauszt”. Az áldozatok sorsában osztoztak a papok, vagy azok, akik felajánlották, míg a „holokausztban” azt teljesen felemésztette a tűz és teljesen Istennek szenteltek. Jézus teljesen odaadja magát a kereszten. A próféta felfedte őt, amikor azt mondta: „Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője...” (Iz 53,3).

Az utolsó csepp véréig kitartott. Megfosztották ruháitól és meztelenül hal meg, hogy befedje a mi mezítelenségünket. Megbocsátást ad mindenkinek kezdve az ítéletvégrehajtókkal. Felajánlja édesanyját mindenkinek, mint legfőbb ajándékot. Az Atya kezébe helyezi a lelkét, mely a tökéletes bizalmába való hagyatkozásnak az aktusa. Teljesen kiüresítette magát. Teljesen. Amikor így a római katona átszúrja a szívét, kicsordul az utolsó vére egy kis vízzel együtt.

Isten ilyen jó: mindent odaad. Nemcsak valamit ad nekünk. Teljesen odaadja magát. Van valami, amit Isten ne tenne meg értünk? Mindent odaadott, amikor feláldozta szeretett Fiát, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. Isten szeretetének a próbája egy kétoldalú érem.

Az egyik felén, Jánosnál találjuk ezt a kijelentést: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Néha ezt a részt a következőképpen is szokták fordítani: „Isten nagyon szerette a világot...”, de a görög szöveg nem mennyiségről beszél, hanem minőségről: „ilyen módon” Isten úgy fejezte ki a szeretetét, hogy odaajándékozta azt, ki Őt mindennél jobban szerette. Isten szeretetének a legnagyobb megmutatkozása abban rejlett, hogy odaadta értünk a Fiát.

A másik oldalon Pál jelenti ki: „Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk.” Róm 5, 8.

Szent Pál nem a Fiú elküldésében helyezi Isten szeretet próbájának a központját, hanem a kereszten való teljes odaadását, amikor Jézus értünk ajánlja életét. A felemelő dolog ebben az, hogy mindezt akkor teszi, amikor mi még bűnösök voltunk és nem amikor megtértünk, hanem előtte, hogy képesek legyünk arra, hogy válaszul mi is odaadjuk az életünket neki.

Jézust délben feszítették keresztre és délután három órakor hal meg. Ez időtartam alatt meggyalázták, megalázták és kigúnyolták. A latrok is, akik az oldalánál voltak kérték őt, hogy szálljon le a keresztről. Az ellenségei is játékot űztek vele: „Szállj le a keresztről és hiszünk neked”. Ő azért jött természetesen, hogy higgyenek benne, és hívő életük legyen. Miért nem élt Jézus a gúnyolói által felkínált lehetőségekkel? Ha ebben a pillanatban megmutatta volna az erejét, a hatóságok letették volna a fegyvereiket, és elismerték volna, hogy Őt küldte az Atya. Mégsem volt itt a megfelelő pillanat, hogy megnyilvánuljon a hatalma. Ezt már megtette Galileában és Júdeában három éven át, de nagyobb eredmény nélkül. Ellenkezőleg, megvádolták őt azzal, hogy ördögöket űz és gyógyít szombaton.

Elérkezett a pillanat, hogy megmutassa irántunk érzett szeretetét és készen állt a végső következményekre. Ezért nem szállt le a keresztről. Nem kereste hatalmának csodálóit, hanem barátokat, hogy azok tudatában legyenek, hogy valaki annyira szereti őket, hogy életét adja értük.

Amikor Jézust megfosztották a ruháitól, felfeszítették és meggyalázták és a vele szembeszállók kedvére tett, hogy bosszút álltak rajta, akkor Jézus fenséges módon válaszolt. Nem vádolja őket, nem is kér az ő gyilkosaira égi büntetést, ellenkezőleg, az égre emeli tekintetét, és egyetlen dolgot kér az ellenségeiért: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34)

„Nincs bűnük. Ártatlanok. Ha felfogták volna azt, amit tesznek, nem jutottak volna el a gyilkosságig. Ezért kérlek téged, szeretett Atya, bocsáss meg nekik”. Isten természetesen meghallgatta szeretett Fiának a könyörgését. Jézus Lázár sírja előtt hálát adott az Atyának, hogy mindig meghallgatta őt. Most, hogy véghez viszi a szabadulás tettét, nyilvánvalóan kérése kedvező választ nyer.

Ilyen jó az Isten: Isten megbocsát nekünk, mert tudja, hogy milyen gyarlóak vagyunk. Tudja, hogy vétkezünk, mert bűnben születtünk, és bűnben fogantattunk anyánk méhében (Zsolt 51,7). Isten nem az, aki bűneinkért vádoljon minket, és nem veti fel a hiányosságainkat. Ő az első, aki segítségünkre siet, megért minket és oltalmaz, bárki vádol is minket. Isten nem nézi a bűneink számát, hanem az Ő irgalmának a mértékével, könyörülettel van irántunk.