Pepe Prado tanúságtétele az iskoláról

Hogyan született a vízió és a küldetés

Az Evangelizációs Iskolák születésének és kibontakozásának története összefonódik megtérésem eseményével, és három szakaszra osztható:

1971: Az első megtérés: Igazból evangelizáló gyermekké

Már nagyjából a végén jártunk az 1971-es évnek. Lelki életemmel elégedett voltam, abban a hitben éltem, hogy a bőséges élet a túlvilági életnek van fenntartva. Valójában nem reméltem sokat, mivel azt hittem, minden az enyém már, ami ezen a világon lehetséges.

Filozófiát hallgattam a Szentlélek Misszionáriusainak szemináriumában, és életem az intézményesség védelme alatt az erkölcsösség és kegyesség keretei között zajlott. Vallásos jó embernek tartottam magamat, aki betartja a szabályokat, miközben lelki életemet sokkal inkább a törvény irányította, semmint a Szentlélek.

Jónak éreztem magamat, akinek nincs szüksége a megváltásra. Sőt mi több, azt gondoltam, hogy a megváltás a nagy bűnösöknek szól, és én, természetesen nem soroltam magamat ezek közé. Nem követtem el botrányos bűnöket, miközben bensőmben minden bűnök legrosszabbika fészkelt: a farizeizmus. Mindig igyekeztem Isten kedvében járni, hogy elnyerjem tetszését, és hogy engem ne büntessen. Jónak kellett lennem ahhoz, hogy számításba vegyen.

Ez év novemberének végén különös csoport érkezett a „Magaslat” Lelkiségi Központba, ahol laktam. Kitárt karokkal énekeltek és úgy beszéltek Istennel, hogy olyan volt, mintha látnák a Láthatatlant. Ez felhívta magára a figyelmemet, mert e külső jelek igen furcsák voltak az én merevebb és formatisztelőbb jámborságom számára, amelyet én komolyabbnak és mélyebbnek tartottam ezeknél. Kétségtelenül volt bennük valami, ami felkeltette érdeklődésemet: túláradó örömük. Bolondnak néztem őket, de boldognak; én nem voltam bolond, de nem is volt bennem ilyen öröm. Ezen kívül olyan természetességgel magyarázták Isten Igéjét, amely szíven érintett. Én a Szentírás professzora voltam, és az érdekelt, hogy megérintsem a hallgatóim értelmét, de ez az egyszerű, biblikus képzettség nélküli társaság elérte a szíveket és többek között az enyémet is rabul ejtette.

Aznap este az első sorban ültem, az igehirdető szemembe nézett és azt mondta: „Nem kell jónak lenned ahhoz, hogy Isten szeressen téged, azért szeret téged, mert Ő jó. Feltétel nélküli szeretettel szeret téged”. Ez ledöntötte bennem az utolsó gátat is, és amikor föltették a kérdést, hogy ki szeretné megkapni a Szentlélek keresztségét, félénken fölemeltem a kezemet. Odajött hozzám két amerikai, akik angolul imádkoztak, én automatikusan elkezdtem sírni Isten megrendítő jelenléte előtt, miközben ezt ismételgettem: „Uram, én nem vagyok rá képes, de Te igen”. Azt akartam mondani ennek a titokzatossággal teli Istennek, hogy minden erőfeszítésem, tanulmányom és áldozatom ellenére sem tudtam elérni, megközelíteni őt, hogy nem jutottam el hozzá, de ő igen, ő el tudott jönni énhozzám. Igen, ő el tudott érni engem.

Abban a percben megkaptam a Szentlélek kiáradását, aki átalakította az életemet. Ez volt az első megtérésem, amikor az Úr farizeusból gyermekké tett. A legnehezebb megtérés nem a bűnösből igazzá válás, hanem az igazból gyermekké válás. És ha Isten meg tudta ezt tenni bennem, akkor bárkivel meg tudja tenni.

Ekkor fedeztem fel hivatásomat és küldetésemet. Isten elhívott engem laikusként, hogy evangelizáljak az ő Egyházában.

Így néhány hónap múlva elkezdtem evangelizálni. A Szentlélek tanúvá formált engem, és Mexikóváros különböző csoportjaihoz jártam, hogy szentírási tanításokat adjak, mivel alapos biblikus képzettségem volt.

1980: A második megtérés: Evangelizátorból evangelizátorképzővé

Evangelizátori munkám egyre több és több lett, ezért otthagytam a Szentírás Intézetnél lévő katedrámat és minden időmet az igehirdetésnek szenteltem, sorra járván az ország városait. Így szinte egész Latin-Amerikában dolgoztam és az Egyesült Államokban is.

Amikor 1980-ban közeledett a nagyböjt, már kicsit fáradt voltam, ezért úgy határoztam, hogy a nagyhetet pihenéssel töltöm családi körben. De épp, amikor már mindent sikerült elintéznem ahhoz, hogy pihenni menjek, meghívást kaptam: „El tudnál jönni a csoportunkba, hogy a kereszten elhangzott hét szóról tanítsál?” Egy másik városból pedig ezzel a kéréssel kerestek meg: „Szeretnénk, ha elmagyarázná nekünk Krisztus húsvéti misztériumát a nagyhéten”. És így jöttek egymás után a felkérések, amelyeket mind elutasítottam, egészen a hetedikig.

Akkor imádkoztam az Úrhoz, és azt mondtam neki: „Nem értelek. Tudod, hogy megvan a tervem, amit már nem tudok megváltoztatni. Miért hívnak hét helyre is tanítani, ha nem tudok menni?”. Sem azelőtt, sem azután nem volt olyan, hogy kettőnél több felkérés egybeesett volna, de azon a héten ilyen sok volt. Ekkor világosan és bizonyosan benső hangot hallottam, amelyet azonban nem értettem: „Bizony el tudsz menni mind a hét helyre, ahová hívtak”.

„Ez lehetetlen” – válaszoltam hangosan. Nem lehet egyszerre hét helyre menni.

„De lehet” – válaszolta ugyanaz a hang félreérthetetlenül.

Nem tudtam elgondolni, hogyan mehetnék egyszerre hét helyre… ez a kihívás nem volt logikus, de ugyanakkor megragadott is.

Ez idő tájt kezdett el képzeletem szárnyalni egy projekten és egy olyan kurzust elgondolni, amely az Ige apostolainak képzésére szolgálna. Nekem ugyan van tanbeli képzettségem, de az embereknek olyan képzési rendszerre volna szükségük, amely vezetőket és igehirdetőket nevel az Ige szolgálatára – ilyen azonban nem létezett. Elmeséltem ezt az ötletemet egy jó barátomnak, William Finke pünkösdista lelkipásztornak, aki ezt mondta:

– Ez nagyon veszélyes, mert meg is változtathatja az Egyház életét.

– Hiszem, hogy Isten ezt kéri tőlem, de fogalmam sincs róla, hogyan kellene ezt csinálni, nincs ilyen tapasztalatom.

– Segítek neked. – Ajánlotta minden érdek nélkül.

Tettünk néhány megállapodást. A leendő Iskola katolikus lesz katolikusok számára. Én a tanítás tartalmán dolgoztam, ő a gyakorlati részeken. Kérnünk kellett a katolikus egyházi hatóságok engedélyét, ami számomra menthetetlenül olyannak tűnt, mint átkelni a Vörös-tengeren, de nem volt más lehetőségem. Felszálltunk barátom kis repülőgépével, hogy az illetékes püspököt rávegyük az engedély megadására. Amikor a felhők fölött repültünk, Bill felajánlotta neki:

– Monsignore, szeretné vezetni a repülőgépet?

– Igen. – Felelte a püspök, én meg nagy buzgalommal imádkozni kezdtem.

– Ez itt a magasságmérő, mindig nagyon kell rá figyelni – magyarázta neki a barátom.

– Igen. – Felelte a püspök.

– Ez az iránytű, ez mutatja, merre kell menni.

– Igen. – Felelte a püspök.

– Ez itt azt mutatja, mennyi üzemanyag áll még rendelkezésére. – Mondta kicsit gyorsabban.

– Igen. – Felelte a püspök.

– Ez pedig a repülő dőlésszögét jelzi.

– Igen. – Felelte a püspök.

– Ez a kar a gyorsuláshoz kell.

– Igen. – Felelte a püspök.

– Engedélyezi nekünk, hogy egy evangelizációs iskolát létesítsünk?

– Igen. – Felelte a püspök, és kezdtünk ereszkedni a landoláshoz.

Nem volt könnyű, de megható. Semmi sem meghatóbb annál, mint amikor van merszünk a vízen járni minden emberi biztonság nélkül. Csodálatos dolog arról beszámolni, hogy az Úr nem választja szét a Vörös-tengert, hogy átkelhessünk rajta, csak amikor mi elhatároztuk már magunkat, akkor kezdenek a vizek széthúzódni. És így is történt. A legkülönfélébb nehézségeket sikerült fölülmúlni, amelyek elsősorban azoktól a jó és kegyes emberektől jöttek, akik szembefordultak ezzel az elhatározással.

1980 nyarán tartottuk első kurzusunkat egy régi, szegény házban, amely tele volt skorpiókkal. 44 hely volt, és 42 résztvevő érkezett, köztük két pap. A kurzus egy hónapig tartott, és Bill Finke tapasztalatának köszönhetően megtanultunk evangelizálni. Így született meg az első evangelizációs iskola, amelynek „Apostoliskola” volt a neve.

Megkaptam hát második megtérésemet: Már nem csak evangelizáltam, hanem képeztem is evangelizátorokat. Lassan megtanultam, hogy a munkát vagy csapatban kell végezni, vagy nem lehet elvégezni. Ez nem egyetlen ember műve, hanem többeké együtt. Lassan-lassan csatlakoztak mások is.

1990: A harmadik megtérés: Evangelizátorképzőből képzők képzőjévé

Bekapcsolódtam az Evangelizáció 2000 Projektbe, a latin-amerikai részleghez. Már a kezdet kezdetén úgy gondoltam, hogy lehetetlen az Új Evangelizáció új evangelizátorok nélkül, csakhogy ezeket ki kell nevelni. Kinek a feladata ez?
Az evangelizációs iskolák szaporodni kezdtek, és követni, táplálni kellett őket. Ekkor szélesedett ki a vízióm. Innentől az iskolák képzőinek kiképzésére szenteltem magam.

Rájöttem, hogy ennek a munkának a leglényegesebb része a vízió, amely cselekvésben valósul meg. Aztán azt is megértettem, hogy a cselekvés az, ami szélesíti a víziót. Ahogy nőtt a vízió, úgy mélyült a cselekvés. És viszont: ahogyan megvalósult a cselekvés, úgy nőtt a víziónk.

Ekkoriban kulcsfontosságú személy volt Clara Macías, aki mindent elhagyott, hogy ebben a feladatban együttműködhessen.

Így 1994-ben a mustármag a Szent András Evangelizációs Iskola fájává nőtte ki magát. Azért kapta ezt a nevet, mert Pétereket keres, akik az Úr Jézust követik, szolgálják, hirdetik és szeretik, még jobban, mint mi magunk.

A harmadik évezred elején több, mint 1500 evangelizációs iskola van 57 országban, ahol új evangelizátorokat képeznek az Új Evangelizáció számára.

Így jutottam a felismerésre, hogy bizony lehet „hét” helyen egy időben evangelizálni… Ha képzünk evangelizátorokat.

Álmunk: Saját evangelizációs iskola a Katolikus Egyház minden plébániáján.

José H. Prado Flores

Fordította: 

Mikesy András

Eredeti megjelenés: 

2001. január
  • bubu