Világosság a népek megvilágosítására

http://www.sxc.hu/photo/1144137

Minden év februárját Simeon énekének következő szavai nyitják meg: „…mert látták szemeim a te megváltásod melyet minden nép színe előtt készítettél világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségére népednek, Izraelnek” (Lk 2,30-32).

Karjába véve a gyermek Jézust az igaz és istenfélő Simeon dicsőítette Istent, mivel a már régóta várt nap elérkezett. Jézus, az emberek világossága belép Jeruzsálem templomába. Ezzel a rítussal az Úr hatalma alá veszi az ősi törvényi előírásokat, ezen felül pedig találkozik az ő népével, akik Őt nagyon várták és akik a sötétségben jártak.

Ez a találkozás ma is megismétlődik: Isten új templomában, az Egyházban az emberek Krisztussal találkoznak, megismerhetik Őt, magukhoz vehetik szent testét az Eukarisztiában, mint ahogyan Simeon Őt karjába vette a templomban. Az Ő Igéje ezért számunkra a világosságot, a teste pedig a megerősödést és a táplálékot jelenti. Ezt éljük át minden vasárnap és minden egyes alkalommal, amely a mi találkozásunk Istennel.

„Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött.” (Jn 1,9) és szétoszlatta a sötétséget, amely az embereket teljesen elborította. Meglátogatta népét a magasságból felkelő (Lk 1,78) és fényt hozott mindazoknak, akik a sötétségben ültek. Éppen ezért nekünk is meg kell gyújtanunk a fáklyáinkat, hogy a fényt tovább hordozzuk az embereknek. Így megmutathatjuk, hogy a világosság elérkezett és tanúságot tehetünk, hogy az isteni fény hírvivői vagyunk. Ezért mindannyian siessünk Isten elé. (…)Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít ezen a földön, eljött közénk. Tehát mindannyian, testvérek az Úrban világosságot nyertünk és Őbenne ragyogunk. Senki ne zárja el magát a fénytől és senki ne legyen megátalkodott, hogy a homályban maradjon, hanem haladjunk mindannyian ragyogva és megvilágosodva Őbenne. (Szent Sonofrio)

„Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). A világ világossága kell legyünk! Senki ne rejtse véka alá meggyújtott mécsesét, mert Jézus a keresztségünkben nem azért gyújtotta meg, hogy jól elrejtsük, hanem hogy másoknak világítsunk vele!

Milyen kemény lelkiismeret vizsgálat szükséges ehhez! Mit teszünk a világossággal, amelyet kaptunk? Mi volt keresztségi gyertyánk fényében? Ki sietett elénk szeretetében? Ki mentett meg minket a szolgaságból?

„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre” (Lk 12, 49). Ez a tűz nem a világunk égő és pusztító lángja, hanem az a tűz, amely felmelegíti a szívünket: a szeretet.
Isten a szeretet! Erre emlékeztetett minket csodálatos enciklikájában a pápa. Krisztus szeretetének a tüze felolvasztotta cselekedetével a világ önzésébe és gyűlöletének fagyába szorult emberiséget. Az Ő élete ennek a tűznek az értünk levő lángolása. Az emberek nem tűrték el sokáig ezt a lángot. Ő azonban ezt a lángot rábízta az Ő tanítványaira, mert az emberek nem maradtak tudatlanok. A világosság, amelyet ránk bízott a szeretet parancsa volt: szeressétek egymást, szeressétek ellenségeiteket is, és ez az a világosság, amelyet magunkkal kell vigyünk, hogy „világítson mindenkinek, aki a házban van”, azoknak, akikkel nap mint nap együtt élünk.
Evangéliumi értelemben a keresztény lámpatartóján világosság van, amely arra bátorít minket, hogy megértők legyünk az emberek iránt, kezdve a hozzánk legközelebb állókkal, és aki nem a negatív kritikát és kifogásolás szavát szereti, hanem egy kis bátorítást képes mondani, hogy az embereket bíztassa. Ő az a világosság, aki „a szegénynek gondját viseli!” és az idős emberét, akit megért és képes arra, hogy megálljon beszélgetni vele, vagy egyszerűen csak meghallgatni őt. Ő a világosság, aki odalép a beteghez, hogy jelenlétével megvigasztalja őt. Ő a világosság, amely meg tud bocsátani a rokonnak és a munkatársnak egyaránt. A világosság, amely felmelegíti a szívet, mert Ő a szeretet lángja.

Luca Paitoni atya

Fordította: 

Baksa Bea

Eredeti megjelenés: 

2006. február
  • bubu