Ünnepi buzdítás a magyar Szent András Iskolának március 15. alkalmából

„És azt mondom »Nem az én népem«-nek: »Népem vagy te«,
s ő azt mondja: »Istenem vagy te!«” (Oz 2,26)

Itt az Iskolában sokat beszélünk az üdvtörténetről, de nemigen szoktunk a magyar történelemről szólni. Talán mintha intellektualizmusnak tartanánk az ehhez kapcsolódó fejtegetéseket, nem elég evangéliumi, nem kifejezetten kérügmatikus témának… Ugyanakkor viszont szintén sokat beszélünk az inkulturációról mint evangelizációs alapelvről. Ezért most pillantsunk rá önmagunkra, mint népre, saját nemzeti identitásunkra, történelmünkre, hiszen itt vagyunk mi magunk és azok, akiket evangelizálni akarunk, a magyarok. Az inkulturáció szükségessége ma rólu(n)k szól.

A választott nép történelmének fejezeteiben felfedezzük az isteni kinyilatkoztatás mozzanatait, jelképeit, előképeit – de vajon meglátjuk-e ugyanezt a mi nemzeti történelmünk eseményeiben? Sőt! A zsidó nép történetére visszatekintve nem csupán jel- és előképekre lehet asszociálni, hanem Isten konkrét cselekedeteit tudjuk fölismerni benne, azaz az emberi történelemben az üdvtörténetet ismerjük föl. Erről maga a Szentírás is számos tanúságot tesz, vö. pl. az álomlátó József felismerését: „Isten előre küldött engem, hogy megmentse és életben tartsa nemzetségeteket a földön” (Ter 45,7), vagy Máté evangéliumának 16 ízben hangsúlyozott megállapítását egy-egy esemény kapcsán: „Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás”. Vajon a magyar történelem eseményei közt is akadnak-e olyanok, amelyek szintén Isten konkrét üdvtörténeti cselekvésének a mozdulatai? A válasz: természetesen! Vö. „Mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságot cselekszi, bármely nép fia is” (ApCs 10,35) – hangzik el Pétertől Kornéliusz házában, nem izraeliták közt végbement események kapcsán, vagy Pálnál: „Nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekeit nevezik utódnak” (Róm 9,8).

Nem vagyunk kívül az üdvtörténeten! Az üdvtörténet nem mellettünk zajlik és nem is tőlünk függetlenül. Az üdvtörténetnek a magyar történelem is szerves része. (Nem arról van szó természetesen, hogy helyt adnánk azoknak a nézeteknek, amelyek magukra valamiféle apokrif történelemként tekintve a magyarságot irreálisan fölnagyított jelentőségű nemzetként más népek és még az Evangélium fölé is fölmagasztalják.) Izrael népét Isten saját elhatározásából kiválasztotta arra, hogy történelme az egész emberiség számára egyetemes kinyilatkoztatás hordozója legyen. Más népek történelme ezért nem az egyetemes kinyilatkoztatást hordozza, hanem annak az egyetemes üdvtörténetnek a megvalósulásában van sajátos része, amelyről ez a kinyilatkoztatás szól. Egyszerűbben: Isten a magyar történelem eseményein keresztül is az emberiség üdvözítésének nagy művén dolgozik.

Aki magyarokat akar evangelizálni, fel kell ismernie, hogy a nemzeti ünnepeinkben, elsősorban forradalmaink ünnepeiben megfogalmazott eszmék identitásunk, nemzeti önazonosságunk részévé váltak, és ezek valójában az Istentől elszakadva élő ember istenkereső kiáltásai, azon egzisztenciális szükségleteinek megfogalmazásai, amelyeket valójában csak az üdvözítő Isten képes betölteni: szabadság, igazság, egyetértés, béke...

Az emberi történelem nagy folyamatainak anyagi természetű mozgatórugói vannak: megélhetési és gazdasági szükségletek, hatalmi ambíciók, politikai érdekek stb. A forradalmak – legalábbis a mieink! – viszont eszméket tűznek zászlaikra. A mi történelmünkben ez így zajlik: amikor a körülmények egy ponton már elviselhetetlenné válnak, akkor az embereknek – a népnek – egyszer csak eszébe jut, hogy létének valójában nem az anyagiak, hanem a szellemiek a meghatározói, és elkezd bízni abban, hogy az anyagiak és a körülmények a szellemiek erejéből megváltoztathatók. Ez a hit pillanata! Ez nemzeti ünnepeink szépsége: rámutatnak, hogy nemzeti, közösségi önazonosságunk alapjai valójában a megváltásra szoruló ember vágya az ő Megváltójára, és ez az ember mint a közösség, a nemzet része, igenis képes hitre jutni!

A történelem számegyenesén vannak pontok, ahol a történeti események, az eszmék és az Evangélium összeérnek. E pontok személyek: a szentek. Akik élték, vallották és hirdették is az Evangéliumot – ők a legnagyobb forradalmárok, az Evangélium forradalmárjai! Akik nem csak megfogalmazták igényüket és követelték az igazságot, hanem megismerték az Igazságot, és annyira hittek is benne, hogy valóban meg is változott körülöttük a világ.

Az évezredes magyar történelem számegyenesén Isten kegyelméből számos ilyen fényes ponttal büszkélkedhetünk. De aki jobban szemügyre veszi ezt a skálát, az megláthatja, hogy 1995 óta sok-sok ilyen pont van rajta sűrűn egymás mellett: a magyarországi Szent András Evangelizációs Iskola tagjai, azaz mi magunk! Nem csak szeretett nemzeti történelmünk, hanem számunkra még inkább a bennünket körülvevő mai magyar valóság is arról szól, hogy az embereknek Jézusra van szükségük. Ahhoz, hogy megkapják, rád van szükségük, hogy elvidd őt hozzájuk, hogy elvezesd őket hozzá! Ha magyarokat akarsz evangelizálni, inkulturálódnod kell közéjük, ismerned kell őket, olyanná kell lenned, mint ők, akik amikor saját önazonosságukat meghatározzák, valójában azt fogalmazzák meg, hogy Jézusra van szükségük.

Vajon a mai magyar történelem eseményei közt hol vannak azok, amelyek Isten konkrét üdvtörténeti cselekvésének mozdulatai? Ott, ahol te, aki éled, vallod, hirdeted az evangéliumot!

Magyarország Jézusra vár. Jézus pedig rád, hogy légy az Evangélium forradalmára az életedben!

Band-Ász napok, Vajta, 2019. március 15.

Joanovits Róbert, Obo

igazgató