„Szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette.” (Jn 13,1)

Nem tudom, emlékszik-e bármelyikünk olyan alkalomra, hogy felesége, Ági nélkül látta volna Vilmos barátunkat kurzuson. Mély egységben és szeretetben mindig együtt voltak. Mert Vilmos valóban szerette övéit! Szívvel, őszintén, mosollyal, figyelemmel és erővel. Családját, közösségi társait, barátait, minket.

Spirituálisan és emberileg is érzékeny, finom lelkű, szelíd, és ugyanakkor bátor, erős testvérünk volt. Akinek közelsége megnyugtató, biztonságot sugárzó, és ugyanakkor inspiráló. Stabil, hűséges, szolgálatkész, és ugyanakkor kalandvágyó, akinek volt bátorsága, hogy belevágjon abba, amire az Úr szólította! Már a Szent András előtt is segítette a romákat, a keceli Pál kurzuson pedig elhatározta, utána családjával és közösségi társaival meg is valósította, hogy segítsék és evangelizálják a legszegényebbeket. A kaposvári Pál kurzuson talán minden résztvevő számára az általuk vezetett roma evangelizációs családlátogatások voltak a legintenzívebb tapasztalat.

Isten megragadta őt, Ágit, és családjukat, és onnantól fogva nem engedték el Jézus kezét! Vilmos megalapította a Pál iskolaközösséget, szolgált is, vezetett is, képzett is. Tanítvány, aki Jézus Mestert követve folyamatosan növekszik, és apostol, aki hozzá vezet, bátorít és növekedésre serkent másokat.  Igazi Szent András-os! Isten embere – látással: előre, a jövőre, Isten álmára arról, hogy felemeli az embereket, a szegényeket, egyszerre a szükségük megsegítése ÉS az evangélium hirdetése által! Milyen kevesek látják és teszik is ezt...! Vilmos ilyen volt! Megvolt a bátorsága, hogy belevágjon és az alázata, hogy kitartson.

Egyszerű, természetes, és ugyanakkor igényes volt, a szó legszebb értelmében: környezetére, kapcsolataira, szavaira, és még a kurzuseszközökre is. Szíveket elérően tanított, megragadó, finom szelídséggel, és ugyanakkor erővel. Hitelesen. Kereste a lehetőséget, hogy minél inkább megközelíthetővé tegye az üzenetet: választékossággal, kreativitással. Meg tudta érinteni az emberek szívét szelídségével, bátorságával, eredetiségével. Olyan ember volt, aki tapasztalt csodákat, és tekintete mégis a csodatevőn, Jézuson maradt.

Mikor betegsége korlátozta mozgásterét, megtanult kicsi lenni anélkül, hogy összezsugorodott volna: szeretettel és alázattal végzett kreatív, adminisztratív és előkészítő munkát is családi vállalkozásukban, fia, Vilmos segítésére, gondoskodó szeretettel. Reménykedett, bízó hittel, és ugyanakkor az utolsó hetekben elfogadta, hogy Jézus hazahívja őt. Mint aki az életben és ugyanakkor a ráhagyatkozásban is megélte az átnemesedést, amit a Szentlélek vitt végbe benne.

Vilmos hazatérte számunkra nagyon fájdalmas: mi nem így képzeltük el, mi láttuk volna az ő helyét az életben és az Iskolában, közöttünk – még sokáig! És most mintha kitéptek volna egy jó darabot a világból... De ahogy Vilmos tudott a kicsinységben is növekedni, úgy ad reményt nekünk is ugyanerre.

Vilmos, járj közben értünk!

Nagy Zsolti és Obo