Tanúságtétel a János kurzusról: tanítvánnyá lenni…

Jézus-Mester, megpróbálom Neked leírni mit éltem meg a múlt hét végén. Már régóta vágyom rá, hogy egészen közel kerüljek Hozzád, ezért örültem, hogy összejött a János kurzus, és ott tudtam lenni. Tudod, hogy olyan sokszor elbukok. Vágyom rá, hogy biztosan vezess. Tudni szeretném, mikor, mi az, amit csak én gondolok, és mi az, amit Te súgsz, kérsz, üzensz…

A János kurzus több tanulsággal szolgált, mint, amire számítottam. Az még nem lepett meg, hogy Istennek terve van velünk, és ez a terv az üdvösségre vezet. Jézus, a stratégiád is tetszett. Hát, hiszen éppen valami ilyen kalandra vágyom – Veled, a Mesterrel. A Mesterrel, aki annyira máshogy dolgozik, mint a többi mestere korának, vagy akár a mai mesterek. Milyen vonzó volt hallani, hogyan dolgozol, és a nehézségekről is rég eldöntöttem, hogy, ha ott vagy velem, bevállalhatók. Az első döbbenet akkor ért, amikor kiderült Jézus, hogy magad választod a tanítványokat, nem azok Téged. Komoly szorongást éreztem, pedig hányszor megtapasztaltam már, hogy milyen mélyen szeretsz. Mi van, ha én önjelölt tanítvány vagyok? Nem szeretek kullancs lenni. Ettől kezdve zaklattalak a kérdéssel: Ugye engem is hívsz? Engem is akarsz látni a tanítványok között? Rossz érzés volt, nyomasztó. Az, hogy barátod lehet a tanítvány, és, hogy nőknek is van lehetősége és örökre szól a meghívás, csak fájdalmasabbá tette kérdést: mi van, ha én nem vagyok elég jó? Nem attól féltem, hogy kizárnak a versenyből, hanem attól, hogy pályára sem léphetek. – Gondolom, vígan mosolyogsz most rajtam…

A tanítási módszereid kapcsán is ez a kérdés motoszkált bennem, fel is tettem Neked, amikor a kérdésidre válaszoltam. Könyörögtem, hogy legalább erre felelj a kurzuson. A Veled töltött nap csodálatos volt, de a végén azt mondtam: ez nagyon nehéz lehet. Az volt bennem, hogy a mellé, amit most csinálok teérted a hétköznapjaimban, nem tudom, hogyan férne bele, hogy tanítványként is dolgozzak. Jól átgondolva, az Érted töltött időmbe, nem fér bele a Veled töltött idő? A tanítványságot, mint plusz feladatot értettem, az eddigiek mellé. Bele telt egy kis időbe, míg felfogtam: Neked ez az életed volt, nem egy plusz nagylelkű teher Istenért az ezer egyéb teendőd mellé. Így mindjárt éreztem, hogy hát igen, több benne a harmónia, mint az én stresszes, folyton sietős, zaklatott napjaimban… Jó lenne… Csak, hát akarod-e? Én hülye! (bocs) Már aznap este elhangzott a számomra legfontosabb mondat: engem is hívsz, ha az életed elvarázsolt, ha megragadott, és be akarok lépni a tanítványság iskolájába. Tudod, majdnem elbőgtem magamat, olyan boldoggá tettél ezzel a mondattal. Rájöttem, hogy már 18 éves korom óta folyton hívsz, folyton elvarázsolsz, bár én tettem néhány goromba vargabetűt, hogy kikerüljek a hatósugaradból. Most is köszönöm Neked ezt a néhány mondatot. Hát persze, hogy azonnal felvételiztem az iskoládba. Köszönöm, hogy felvettél. Jó Nálad tanulni.

Azért néha elég kemény leckéket adsz. Megdöbbentettél mindjárt az elsővel: aki nem tudja elfogadni magát, annak bizony Istent és a többieket sem sikerülhet igazán szeretni. Teljesen letaglózott, hogy rájöttem, mennyivel jobban szeretsz engem, mint én saját magamat. A váltakozó gőgöm és kisebbrendűségi érzésem szép talaja annak, hogy magammal nem vagyok kibékülve. Azóta tanulgatom a dolgot… Te látod, hogy milyen tökéletlenül… (ja, már megint önsajnálat? Már abba is hagytam!) De jó, hogy Te szépnek látsz!

Édesapa, apa – Mennyei Atyám – csodálatos családban nőttem fel, szeretem a szüleimet, mégis hányszor éreztem nehéznek az Édesanyámmal való kapcsolatomat! Most eljutottam oda, hogy meg kell bocsátanom az Édesapámnak is. Hogy küzdöttem az elismeréséért! Nagyon fölnéztem rá. Nagyszerű ember. De ahogyan nehezemre esett Téged, mint szerető Mennyei Atyámat Édesapámnak szólítani, rájöttem, hogy Nálad nem akarok az elismerésért küzdeni. Köszönöm, hogy így szeretsz, ahogyan vagyok.

A másik, amit csodálkozva fedeztem fel: alighanem azért nem találom a Szentlélek vezetését, mert magam akarom Őt vezetni. Faramuci felismerés volt. Kérlek, Szentlélek, ne haragudj, és taníts meg a vezetésedre hagyatkozni! Köszönöm.
Jó a tanítványság iskolája… Köszönöm, hogy a Szentírásból tanítottál, hogy megerősítettél. Külön köszönöm, nagy ajándék, hogy a gyertyát nem egyedül kell égetnem, vannak osztálytársaim, akikkel megoszthatjuk a tanultakat. Mert azért vannak kemény leckék, amivel mind meg kell, küzdjünk. Például a lemondás leckéje, egyszerű dolgokról teérted Jézus – ez a házi feladat nekem nem lehet probléma, gondoltam, aztán megtapasztaltam, hogy egy borostyánnal befuttatott falszakaszról, és egy bögréről milyen fájdalmas lemondani. Jók a tükreid, Jézus.

Fájdalmasan széppé tetted a kurzus befejezését, Jézus-Mester, ahogyan gyengéden kézbe vetted a fáradt, beteg, eltakart, elhanyagolt területeket az életemben, hogy megmosd, kisimítsd, megsimogasd, megtisztítsd és alázatra taníts ezáltal – köszönöm. Sok lecke várhat még rám az iskoládban, de szívvel-lélekkel belevetem magamat. Köszönöm, hogy megtartasz.

Egy kedvenc tanítvány a Zegi iskolából

  • bubu