Interjú Csiszér Lászlóval – 30 év az evangelizáció szolgálatában
Kovács Zoltán atya:
Csiszér László barátommal beszélgetünk 30 éves evangelizációs jubileumod alkalmából. Az elmúlt időszakban sok közös szolgálatban vehettünk részt, te pedig országszerte, sőt különböző felekezetekben is hirdeted Isten Igéjét és zenéddel dicséred Őt. Mindig öröm látni, amikor valaki meg tudja őrizni a szívében Jézus, az Egyház és a misszió iránti tüzet. Egy reményteli, Szentlélek által vezetett katolikus ember vagy, aki másokat is a Megváltó Jézushoz szeretne vezetni. Mikor gyulladt fel először benned ez a tűz?
Csiszér László:
Szeretettel köszöntelek én is! Ez a tűz egészen kicsi koromban lobbant fel a szívemben, egy erdélyi kis faluban, ahol a Szentlélek már gyermekkoromtól kezdve munkálkodott bennem. Mélyen vágytam arra, hogy Istennek szolgáljak, bár akkor még nem tudtam, ez hogyan fog megvalósulni. Csíkmenaságon éltünk egy kis kántori lakásban, és már ott éreztem, hogy az életemet Istennek szeretném adni. Emlékszem, édesanyám kapott egyszer egy Újszövetséget – egy ezüstborítású Békés-Dalos Bibliát. Akkor még nem tudtam olvasni, de valami különös szeretet volt bennem iránta. Mindig magammal vittem, mintha már akkor is éreztem volna, hogy ez valami szent dolog. A testvéreimmel gyakran „paposat” játszottunk: ők ministráltak, én voltam a pap. A tehénről levettük a csengőt, felkötöttük a kamrára, meghúztuk, és így „miséztünk”. Ma már tudom, hogy a Szentlélek ott és akkor belénk ültette a vágyat: szolgálni Istent.
Kovács Zoltán atya:
Kamaszkorban sokan elfordulnak a hit útjáról, te viszont tovább mélyültél benne. Milyen közösségek vagy élmények segítettek abban, hogy a benned lévő tűz ne aludjon ki?
Csiszér László:
A Szentlélek már akkor is csodálatosan vezetett. Zeneiskolába jártam, ahol brácsát tanultam, de nem volt túl jó kapcsolatom a hangszerrel. Később gitárra váltottam, és ezzel elindult valami új. A gitártanárnőm járt Csobotfalvára, Csíksomlyó közelébe, ahol épp egy ifjúsági közösség alakult. Meghívott, hogy tartsak velük, és én örömmel igent mondtam. Ott, abban a közösségben éreztem meg először, hogy a zene nemcsak hobbi, hanem eszköz, amivel Isten dicsőségét szolgálhatom. Édesapám kántor volt, tőle láttam az orgonálást, de engem a gitár, a könnyűzene világa ragadott meg jobban. Az ifjúsági hittanos csapatban már voltak gitárosok, és befogadtak maguk közé. A Szentlélek itt nyitott új utat előttem: rámutatott, hogy a zene lehet az eszköz, amivel szolgálhatom Istent. Vasárnaponként 100–200 fiatal is összegyűlt a környékről. Gyalog jöttünk, télen-nyáron, hóban-fagyban, mert nem az számított, hogy nehéz az út, olykor 5-8 kilométer távolságot kellett megtenni, hanem hogy együtt lehessünk. Ott tapasztaltuk meg, milyen öröm és szabadság van Isten jelenlétében. A vasárnap délutánok tele voltak énekkel, beszélgetéssel, közösséggel és imával. Később a Salvator-kápolnában minden szerdán ifjúsági misét tartottunk, ahol annyi fiatal gyűlt össze, hogy szó szerint „szétnyomtuk az oldalát” a kápolnának. Ott énekeltünk, gitároztunk, és egyre mélyebben éreztük: Istenben mindig van több. A Szentlélek vezetett tovább – hogy Őt egyre jobban megismerjük, és másokat is hozzá vezessünk.
Kovács Zoltán atya:
A zene tehát már korán része lett az életednek. Orgonáltál is a templomban, mint édesapád?
Csiszér László:
Igen, sokszor. Édesapám kántor volt, és amikor szükség volt rá, besegítettem neki. Volt egy húsvéti időszak, amikor ő kórházba került, és én vezettem le az egész liturgiát. Orgonáltam, tanítottam a passiót – a Lukács-féle változatot játszottuk el. A fiatalok segítettek, és olyan szépen szólt, hogy a papbácsi a gyóntatószékből kijött megnézni, mert azt hitte, felvételről szól! Ez nagy öröm volt nekem: megtapasztalni, hogy akár az orgona, akár a gitár, mindkettő alkalmas arra, hogy Isten dicsőségére szóljon. Csobotfalván alakult meg az első dicsőítő zenekarunk, a Salvator, a kápolna után elnevezve. Gitár, basszus, dob, billentyű és ének – együtt dicsértük az Urat, és hatalmas öröm volt részese lenni ennek.
Kovács Zoltán atya:
Szép, hogy az Egyház múltja és a fiatalos lendület így keveredett életedben! Innen indul az út az evangelizáció 30 éve felé. Hogyan kezdett mindez küldetéssé formálódni benned?
Csiszér László:
Ha visszatekintek, ez fokozatosan formálódott bennem. A csíksomlyói ifjúsági közösségben egyre jobban éreztük: Istenből mindig van több. Egyre nagyobb éhség született bennünk a Szentlélek iránt. Fiatal voltam, húszéves sincs talán, amikor elkezdtem azon gondolkodni, miért lehetnek konfliktusok még egy hittanos közösségben is. Imádkoztam, és egyszer csak megértettem: Isten tudja a választ, csak meg kell kérdezni tőle. Ekkor jött a következő kérdés: „De hogyan hallom meg Isten hangját? Egy mennydörgésben szól, vagy hogy lehet?” Aztán lassan kivilágosodott: a Szentlélek az, aki feltárja nekünk Isten hangját. Elmentem a plébánoshoz, és lelkesen mondtam neki, hogy megvan a megoldás: hívnunk kell a Szentlelket, Ő majd elvezet minket! A plébános lendületemet látva végül elküldött egy kis közösséghez, amelyik éppen Debrecenben vett részt egy Szentlélek-szemináriumon. Csatlakoztam hozzájuk – és ott mélyen megérintett a Szentlélek jelenléte. Innen indult el az igazi fordulat. Mi is elkezdtünk szervezni Szentlélek-szemináriumokat, és ahogy évről évre haladtunk előre, bennünk újra megszületett a vágy: „Istenből van még több.” Így hallottunk először az evangelizációs iskoláról. Akkoriban ez teljesen új dolog volt számunkra. Két helyről is érkezett hír: az Emmanuel közösségnek volt egy éves képzése Altöttingben, a másik Rómában működött, Kekakó evangelizációs iskola néven – a három görög szó alapján: Kérügma, Karizma, Koinónia. Egy németországi házaspár, egy Péter Fischer és a felesége Traudell azt kapták a szívükre, hogy ezt a Rómában megismert evangelizációs iskolát elhozzák a magyar lakta területekre. 94’ nyarán, júliusban tartottak egy ilyen egyhetes lelki gyakorlatot Fülöp kurzus néven (ma Új élet Krisztusban kurzus), és egy dicsőítésről szóló kurzust. Akkor megengedte a Szentlélek, hogy idejöjjünk páran onnan Erdélyből. Gyakorlatilag ez volt az a mozzanat, ahol behívtam az életembe Jézus Krisztust, ahol egyszerűen azt a kőszívet, ami bennem volt, azt átadtam Jézusnak, és ő átadta nekem az új szívet. És itt látott meg bennem a Szentlélek erejéből ez a Péter Fischer barátunk, hogy talán bennem is van valami, ami az Istennek való szolgálatra lehetséges képesség. Érdekes, hogy közösségünk vezetője eredetileg Németországba akart menni, én viszont erős meggyőződéssel belülről éreztem, hogy engem Rómába hív Isten. Végül a vezetőnk bölcs döntést hozott: ne osszuk meg csapatunkat, hanem együtt menjünk mindannyian Rómába.
Kovács Zoltán atya:
Tehát Róma lett a döntő állomás. Hogyan jutottatok el oda, és mi történt veled ott?
Csiszér László:
Már az is csoda volt, hogy eljutottunk. Akkoriban, a kilencvenes évek közepén még nehéz volt Erdélyből utazni, vízumot szerezni, de a Szentlélek minden akadályt elhárított. 1995 nyarán végül megérkeztem Rómába, és ott minden világossá vált: az életem célja az új evangelizáció. A zenei talentumomat, a hitemet, mindent Isten szolgálatába akartam állítani. Ez a két hónap maga volt a csoda. Úgy éltük meg, mint az Apostolok Cselekedeteinek világát: az igehirdetés erejét, a Szentlélek jelenlétét, a csodákat. A tanítások és szentmisék olyan erővel hatottak ránk, hogy szó szerint „átperzselték” a szívünket. Láttuk a gyógyulásokat, a csodákat, amiket Isten Tardif atyán keresztül tett: tolószékben ülő emberek keltek fel, vakok láttak, betegek gyógyultak. Ez nem legenda volt, hanem a valóság. Ami még különösen megérintett, az a Giovanni Battista Koinónia – a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett közösség. Láttuk, ahogy ezek az emberek imádkoztak, dicsőítettek, egyszerű gitárokkal, minden technika nélkül. Hajnalban ébresztettek, és minden reggel egy órát töltöttünk dicsőítésben Castel Gandolfóban. Énekeltünk, nyelveken imádkoztunk, olvastuk az Igét, csendben maradtunk – és újra énekeltünk. Egyetlen óra alatt annyi tűz született a szívünkben, hogy az egész napot áthatotta. Három dolog égett belém ott Rómában. Az Ige ereje – hogy Isten Szava ma is élő és átformálja az embert. A csodák valósága – hogy Jézus ma is gyógyít és cselekszik ott egész nyáron legalább 60-70 olyan csodát éltünk meg. A közösség tüze – hogy együtt, egységben, a Szentlélekben imádkozva valami egészen új születik. A nyár végén, amikor a kurzus zárásaként Civitavecchiában 15 ezer emberrel ünnepeltük a szentmisét, legalább 40 csodát láttunk azon az egy misén. Ott értettem meg: Isten nemcsak az egyházi struktúrákban, hanem a szívekben akar megújulást hozni. Amikor hazatértem, már tudtam, mi a küldetésem: Jézus Krisztust élő módon hirdetni, és a plébániákon újra fellobbantani az evangélium tüzét.
Kovács Zoltán atya:
Gyönyörű, ahogy ezt meséled – mintha az Apostolok Cselekedeteiből hallanánk egy új fejezetet. Mi volt a legfontosabb tapasztalatod ebből az időszakból, amit azóta is őrzöl?
Csiszér László:
A mindennapi dicsőítés. Rómában minden reggel egy órát dicsőítettünk, és ez olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy hazatérve a csíkszeredai plébánoshoz mentem, és kértem tőle egy kulcsot a templomhoz. Megkaptuk! Onnantól kezdve minden reggel hat és hét között dicsőítettünk, majd maradtunk a szentmisére. Meggyőződésem, hogy ez az, ami a tüzet életben tartja. A dicsőítés nemcsak ima, hanem találkozás: amikor az ember kimondja, hogy ki Isten, és Őt magát helyezi a középpontba. Amikor elfogynak a szavaink, a Szentlélek folytatja bennünk – nyelveken, zenében, csendben. Így lesz teljes az imádság. A másik, amit megtanultam, az Ige szeretete. Volt egy bibliai kurzus, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy válasszunk egy szakaszt, és készüljünk belőle rövid tanítással. Én a két vak történetét vettem Máté evangéliumából – és ahogy imádkoztam felette, egyszer csak megnyílt az Ige. Éreztem, ahogy a szavak életre kelnek bennem, és megérintik a szívem legmélyét. Azóta is így olvasom a Bibliát: nem mint egy könyvet, hanem mint egy találkozást. Elkezd az a kenet kiáradni a te bensődben, ami ott volt annak az igének a megszületésekor a Szentlélek által. És van még valami: a testvéri közösség. Nemcsak közös ima, hanem egymásért való küzdelem. Amikor a testvéred nemcsak meghallgat, hanem számon tart és számon kér: „Laci, most Istennel játszol vagy velünk játszol?” Ez felszítja bennem a tüzet és a szentség iránti vágyat, hogy újra és újra ezen az úton akarjak járni. Sőt, a testvéreim imádkoznak értem, hogy a gyógyulások, szabadulások végbe menjenek életemben. A dicsőítés, az Ige és az igazi testvéri közösség – ez a három dolog tartja bennem a tüzet harminc éve.
Kovács Zoltán atya:
Az eddigiekből látszik, hogy a római tapasztalat mélyen átformálta az életedet. Hogyan lett ebből az élményből konkrét szolgálat – az evangelizáció és a közösségépítés útja?
Csiszér László:
Rómában a „Kekakó Evangelizációs Iskolában” – amit ma már Szent András Evangelizációs Iskolának hívnak – egyértelmű lett számomra: az egész életemet erre szeretném szánni. Hazatérve Erdélybe az volt a vágyam, hogy amit ott kaptam, azt másokkal is megosszam. Egy pap barátommal, Laci atyával (ma Marosvásárhelyen szolgál), együtt kezdtünk kurzusokat tartani Enyeden és Marosvásárhelyen. Az első „Pál-kurzust” 1996 márciusában rendeztük meg. Ott találkoztam azokkal a testvérekkel, akikkel később megalakítottuk az Új Jeruzsálem Közösséget. A Szentlélek fokozatosan mutatta meg, hogy ezt a küldetést nemcsak Erdélyben, hanem az egész magyar nyelvterületen kell szolgálni. A kilencvenes években még minden friss volt: a karizmatikus megújulás, az evangelizációs kurzusok, a dicsőítő alkalmak. Sok olasz testvér is jött segíteni – köztük Pepe Prado és a Koinónia tagjai. Aztán 1997 tavaszán meghívást kaptam Budapestre, hogy vegyek részt a nagy karizmatikus megújulási evangelizációkon. Először tiltakoztam – azt gondoltam, ennyi tehetséges zenész van Magyarországon, mi szükség van rám? Aztán végül eljöttem. Három nagy evangelizációs alkalom volt Pécsen, Budapesten és Miskolcon. Ekkor érett meg bennünk a felismerés: az evangelizáció nem lehet egyszeri esemény. Szükség van egy közösségre, amely folyamatosan hordozza, élteti, és újra meg újra megszervezi ezeket az alkalmakat. Így született folytatódott az evangelizáció az Új Jeruzsálem Közösséggel. Azért is maradtam végül Budapesten, mert innen könnyebb volt az egész Kárpát-medence felé szolgálni
Kovács Zoltán atya:
Tehát az Új Jeruzsálem Közösség és a Szent András Iskola valójában ugyanabból a tűzből született: a vágyból, hogy az Egyház megújuljon az új evangelizáció által. Harminc év tapasztalattal a hátad mögött – hogyan látod ma az Egyház jövőjét? Milyen egy igazán élő, missziós plébánia?
Csiszér László:
Nagy kérdés, de a válasz egyszerű: a Szentlélek által megújuló plébánia az, ahol az emberek újra megtapasztalják Isten valóságát. Az elmúlt harminc évben sok plébániát láttam Magyarországon és Erdélyben is, és egyre inkább hiszem, hogy Isten nem új struktúrát akar, hanem új szíveket. A plébániák rendszere egy csodálatos ajándék: ott élnek az emberek, közel a templomhoz, közel egymáshoz. A feladat az, hogy ezek az élettérségek újra fellángoljanak a Lélekben. A szívemben Isten egyfajta „megújuló plébánia-víziót” formált, ami több alappillérre épül:
1️⃣ Hétről hétre hirdetett, élő evangélium:
Legyen minden plébánián legalább egy este a héten, amikor hatalommal, dicsőítéssel, tanúságtételekkel hirdetik Jézus Krisztust. Olyan alkalom, ahová elhozhatjuk azokat, akik még nem hallották az örömhírt, és döntést hozhatnak Jézus mellett. Hogyha elkezdjük az evangelizációt ugye erővel, hatalommal, akkor ez együtt jár azzal is, hogy a jelek és a csodák is megújulnak, hiszen az evangelizációt Jézusból kiindulva a jelek és csodák kísérik. A karizmák felnövekednek az evangelizáció mentén.
2️⃣ Szellemi harc és közbenjárás:
Péntek éjszakánként legyen imádság, virrasztás, dicsőítés, közbenjárás – igazi szellemi harc a közösségért, a családokért, a városért. A Szentlélek ereje ilyenkor szabadul fel. Aki bírja, ezt összeköti egy böjtöléssel. Egy virrasztás lenne, ahol az egész éjszaka egy nagyon erős imádság van, egy olyan imádság, mint ahogy imádkozhatott az az apa, akinek a fia haldoklott, vagy a lánya haldoklik, hogy „Gyere el, mester, Gyere el, mert itt van, hát te meg tudod tenni,” vagy a százados, vagy bármelyiket mondhatnánk, tehát egy ilyen erős szellemi harc.
3️⃣ Lángoló szentmisék:
Minden vasárnap kellene ezen a plébánián egy olyan Szentmise, ami lángol a dicsőítéstől, ahol élő eleven ünneplés van. Egy hely, ahol olyan prédikációk vannak, amelyek átdöfik a szíveket. A papbácsik olyan módon készülnének fel a prédikációra, hogy előtte a térdüket szétkoptatják, a szívüket Krisztustól átmosatják. Megkérdezik, hogy „Uram, te mit akarsz mondani ennek a népnek?” A hívek könyörgésében a hívek élő módon könyörögnének szükségeikért és az áttörésekért. A hívek akár nyelveken való dicsőítésben küzdenek szellemileg. Minden mise végén az áldozás után pedig teret adnánk annak, hogy „Uram, áraszd ki a karizmákat, jelek, csodák történjenek, mert te akarsz cselekedni.”
4️⃣ Kis közösségek hálózata:
Az evangelizáció után a megtért embereket be kell vonni kiscsoportokba – 8–10 fős testvéri közösségekbe, ahol imádkoznak, küzdenek, és figyelnek egymásra. Ezek nem statikus csoportok: időről időre osztódniuk kellene a bőség tükrében, hogy az új emberek is otthonra találjanak.
5️⃣ Ifjúsági esték:
A fiatalokat nem elég meghívni a templomba, nekik találkozási pont kell. Szombat esténként legyenek dicsőítő, imádkozó, örömteli alkalmak, ahol a fiatalok megtapasztalják a Szentlélek erejét – és nem a buliban, hanem Isten jelenlétében élik meg az igazi örömöt.
6️⃣ Élő közvetítések és nyitottság:
A mai világban fontos, hogy ezek az alkalmak elérhetők legyenek online is. Sok beteg, idős vagy távol élő ember így tud bekapcsolódni – és Isten Lelke így is megérinti őket. Úgyhogy nagyon-nagyon imádkozom azért, hogy a Szentlélek adjon tüzet, adjon világosságot, adjon bátorságot és hitet, hogy elkezdjük építeni azt az evangelizációt, azt az ünneplő közösséget, ami valóban Istenből fakad, és ami megdicsőíti Istent.
Kovács Zoltán atya:
Nagyon inspiráló, amit mondasz – érződik, hogy nemcsak tanítod ezt, hanem éled is. Egy utolsó, könnyedebb kérdéssel zárnám: mit csinálsz, amikor pihensz? Hogyan töltődik fel egy evangelizátor?
Csiszér László:
Nekem a kikapcsolódást a természet jelenti. Hálát adok Istennek, hogy Magyarországon egy tanyán élhetek. Van lovam, birkám, tyúkom – szeretek kint dolgozni, mozogni, két kezemmel teremteni. Ez nemcsak munka, hanem imádság is: a teremtett világban lenni, amit Isten adott. Amikor tehetem, hazautazom Erdélybe, Pottyondra. Ott is van lovacska – befogom a szekérbe, kimegyek a mezőre, kaszálok, hazahozom a birkának, fát vágok. Gyerekkoromban az élelem nem a boltból jött, hanem a kamrából, a pincéből. Az élelem az udvaron szaladgált. Most is ezt a ritmust szeretem. Megnyugtat, amikor a kezem munkája látható: lekaszáltam a hegyoldalt, betakarítottuk a szénát, a krumplit, a zöldséget – és hálát adok Istennek ezért. Ilyenkor érzem igazán, hogy a teremtett világ Isten dicsőségét hirdeti, és hogy a csendben, a friss levegőn, az egyszerű munkában is lehet imádni az Urat. Isten alkotott minket így. Isten alkotta számunkra ezt a teremtett világot, és nagyon jó ebben ezt szemlélve, az Urat dicsőítve élni.
Kovács Zoltán atya:
Köszönöm, Laci, ezt az őszinte beszélgetést. Jó volt látni és hallani benned az Isten gyermekét, aki csodálja a Teremtőt, bízik az Ő gondviselésében, és a Szentlélek tüzével járja az utat. Köszönöm mindenkinek, aki velünk tartott! Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Csiszér László:
Mindörökké. Ámen.