Beszámoló helyett + beszámoló

És volt Szegeden egy Emmausz kurzus is: az első. Számunkra nagy élmény volt ez a kurzus, hisz először tartottuk Szeged és sok testvér jött rá el. Hogy mi született meg azokban, akik részt vettek rajta, mondják el ők maguk:

  • „Az Emmausz kurzus megmutatta nekem, hogy Isten igéjében erő és tűz van, s hogy Isten szava minden emberhez szól Jézus Krisztusban mindörökké.”
  • „A Szentírás szeretetét kaptam ezen a kurzuson. Szerelem ébredt iránta a szívemben. Milyen erős páncél rakódik életünk során a szívünkbe... Ezen a hétvégén megérintett Jézus és behatolt a páncél alá. Megszólított és bejött a legbelsőmbe. Megértettem, hogy Őt hallgatva, azaz a Szentírást olvasva haladhatok előre Vele az úton.”
  • „Itt értettem meg az Ószövetség és Krisztus, valamint az Újszövetség kapcsolatát.”
  • „Megmutatta számomra a kurzus, hogy milyen sok mindent nem ismerek még a hitemmel kapcsolatban és a Szentírás a legjobb arra, hogy segítsen fejlődni a hitemben! Csodálatos ajándék a Szentírás számunkra! Megszólít, vigasztal, tanít!”
  • „A »Könyv« életre kelt!!! … és hozzám szól…. Barát és társ lett belőle….”
  • „Egészen másként látom a Szentírást. Jobban becsülöm, megértettem a szerkezetét, világosabban látom az Igék értelmét. Nap mint nap forgatni akarom, mert az Ige mutatja az életem útját.”
  • „Igen, úgy érzem a Szentírást másképpen olvasom, mint eddig, hogy a szívemmel tudom olvasni, s átélni amit az Igén keresztül Jézus beszél hozzám.”
  • „A Szentlélek segítségével olvasom a Bibliát.”

A beszámoló kiegészítve, most egy rendkívüli levél áll itt, amelyet egy igen kedves és szellemes (+ művelt) testvéremtől kaptam, aki részt vett a kurzuson és hazaérve igencsak felbuzdult.
Bár hosszú, senkit se tántorítson ez vissza.

ui.: Aki volt Emmausz kurzuson, az bizonyári érti az apropót, aki még nem volt, az pedig kapjon tőle nagyobb kedvet, hogy bátor legyen eljönni...


Damaszkusz zsinagógájának rabbijától, József rabbitól
Áron főrabbinak a názáreti zsinagóga elöljárójának.

Sálóm!

Igen szeretett és nagyrabecsült rabbi társam!

Szeretetének tüzét gyújtsa fel szívedben atyáink, Ábrahám, Izsák, és Jákob Istene, hogy Mózes hitével, Salamon bölcsességével és Illés buzgóságával óvd, vezesd és tanítsd szent gyülekezetedet, és beteljesedjenek megváltott népünkön az Úr szavai és a kiválasztott prófétáink jövendölései.

Eljutott hozzánk is azoknak a csodálatos eseményeknek a híre, melyeket nemrég átélhettél a közösséged jámbor férfiaival és asszonyaival együtt szent zsinagógátokban. Nálunk is már mindenki erről beszél, még a háztetőkről is ezt kiabálják. Érthető is, hiszen Salamon templomának felszentelése óta nem történt ekkora csoda Izraelben, hogy a tóra szentséges tekercseiből csak úgy előlépjenek történelmünk híres személyei, és a szemetek előtt játszódjanak le kézzel fogható módon üdvösségünk történetének nagy eseményei. Igen. Maga a mi urunk Istenünk szólt hozzátok, és magyarázta el az Írások értelmét és töltötte be szíveteket az Ő mennyei mannájával.

Az Úr Lelkének tüze gyulladt föl az én lelkemben is, ezért szinte kényszerítve érezem magam, hogy személyes tanúságtételemmel csatlakozzam a ti örömötökhöz, melyből már mi is gazdagon részesültünk. Egyébként vártuk nagyon a tarzuszi Sault is, Gamáliel tanítványát, reménykedve abban, hogy talán ő is tud pontosabb információval szolgálni mindezekkel kapcsolatban, de sajnos neki is csak a híre jutott el hozzánk, és nem tudjuk pontosan, hogy mi történt vele. Valami ajánlólevelet akart kérni tőlem, de azt írta levelében, hogy majd személyesen beszéli meg velem a részleteket. De később csak annyit tudtam meg róla egy zarándoktól, hogy útközben leesett a lóról, és most valahol ápolják. Nagyon aggódunk érte, és naponta imádkozunk gyógyulásáért. Remélem nem súlyos az állapota…

Annak a bizonyos Názáreti Jézusnak az élete és tanítása minket is rendkívüli módon foglalkoztat. Bár még nem teljesen világos előttünk minden kérdés vele kapcsolatban, de azt hiszem, előttem már kezd összeállni a kép. Tudnod kell, hogy magam is ott voltam akkor, amikor azt a szerencsétlen asszonynépet vitték elé… Jaj, de kellemetlen volt! Pont akkor érték házasságtörésen. Szinte szégyellem leírni… Persze tudom, hogy a választott nép körében is előfordulhatnak bűnök, és én nem vagyok prűd, vagy túlságosan bigott, meg hát találkoztam én már ilyen esetekkel… De akkor is! Fel voltam háborodva, és szent indulatok emésztették lelkemet, hogy Isten szent egyházában ilyesmi előfordulhat! Legszívesebben követ ragadtam volna, hogy kiirtsam mindazt, ami gonosz Izraelben. Indulatom azonban rövid ideig tartott… Mélyebben belegondoltam abba, hogy a kívülállók, akik nem tartoznak ugyan a választott néphez, de hozzánk vannak rendelve, - hiszen Izraelnek fáklyaként és hegyre épült városként kell tündökölni a nemzetek előtt - vajon mit gondolhatnak rólunk. Így is annyi támadás és üldözés ér bennünket a hitetlenek részéről… Meg aztán tulajdonképpen teljesen félreértenek bennünket minden szempontból. Azt hiszik, hogy fanatikusok, sőt egyenesen „vérengzőek” vagyunk. Hiszen még a Szentírásunk is tele van ilyen kegyetlen dolgokkal, mint pl. a bűnös megkövezése.. Hogy is mondhat ilyet a szeretet Istene, különösen is amikor más helyen meg az van írva, hogy nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen… Te mint igaz ember, talán megtetted volna, hogy ráveted az első követ? Hát én sem. De még a farizeusok, vagy a nép közül sem tette volna meg senki. Nem vagyunk mi gyilkosok! És maga Mózes sem így képzelte el ezt az egészet. Csak hát, mindig összeütközésbe kerül gyarló életünkben a törvény betűje a törvény szellemével… Akkor, én nagyon mélyen és őszintén próbáltam erről elgondolkozni. Azt hiszem a farizeusok is, akikkel együtt voltam ott. Eszünk ágába sem volt megkövezni őt. Még az asszony férje sem. Csak éppen érthető módon eléggé fel volt dúlva. Szégyellem magam a farizeus társaim helyett is, mert akkor mi nem a törvény szellemét akartuk érvényre juttatni, hanem saját tudásunkat és tekintélyünket fitogtatni. Azt mondja akkor hirtelen az egyik farizeus, hogy menjünk gyorsan Jézushoz, épp itt tanít a közelben… Pont most! Lássuk csak, az a híres názáreti tanító, vajon hogyan oldaná meg ezt a kézzel fogható jogi problémát? Ezt a „kázust”. Mózes törvénye világosan kimondja: a házasságtörőt meg kell kövezni! Vajon milyen kibúvót talál? Miféle jogi értelembe vett „kis kaput”, vagy enyhítő körülményt? Farizeus társaim kapva kaptak az alkalmon. Én pedig kelletlenül és nagyon rossz lelkiismerettel mentem velük. Nem mertem szólni egy árva szót sem. Talán féltem tőlük, hogy mit gondolnak rólam? Vagy esetlek úgy voltam vele, hogy ezeket a minden hájjal megkent képmutató farizeusokat úgysem lehet meggyőzni? Hiszen én is közéjük tartozom! És semmivel sem vagyok különb náluk!

Odaviharzottunk Jézus elé, mint elefántok a porcelán boltba, kegyetlenül és megsemmisítő megalázással lökdösve a leleplezett bűnöst magunk előtt, miközben Ő békésen tanította a sokaságot az Isten országáról. Nem felejtem el soha Jézus tekintetét, ahogy rám nézett akkor. Szeretetteljes meleg sötét szeméből, mint felhők közül, dárdaként felém szúró fénysugár zúdult rám döbbenetes, kérdőre vonó, néma csodálkozása, mint hatalmas pörölycsapás, vagy mint kétélű kard, elemi erővel suhintó pontosan irányzott vágása. Mit tegyünk hát ezzel a bűnössel, akire Mózes szerint addig kellene zúdítani rá a kemény köveket, míg csak utolsó halvány lehelete is ki nem száll belőle, miközben utolsókat rúgva saját vérében fürödve vonaglik a szennyes földön?! És Jézus nem szól… Sőt, már ránk se néz, csak lehajolva írogat ujjával a szél fújta homokba. Mintha az Isten ujját láttam volna, ahogy két kőtáblába vési az Ő örök szeretetének törvényeit, s mintha Illés barlangjában látnám az Urat, minden szemetet forgószélként fölkavarva és elsöpörve a félelemtől reszketve didergő, szégyen tüzében égő, és földrengésként megrendült emberi lélekből. Igen. Sokan mintegy hősként tekintenek azóta Jézusra, aki megmentette a gyengét az erősek kezéből, azzal, hogy a kővé dermedt farizeusi szíveket meglágyította a lelkiismeret szavával: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen!” Mert hiszen mindannyian bűnösek vagyunk, így hát milyen jogon ítélkezünk embertársunk fölött!? Pedig valójában nem erről volt szó akkor… Egészen más történt ott. Nekem elhiheted, drága barátom, Áron rabbi! Én akkor ott voltam. Tanúja vagyok az esetnek, és tanúságom hiteles. Akármit is mond bárki más!

MI NEM AKARTUK MEGKÖVEZNI AZ ASSZONYT! Senki nem akarta ezt! Csak fel volt mindenki háborodva. Eszünk ágában sem volt megkövezni. Hát hogy is tudtuk volna megtenni?! Mi jámbor hívek vagyunk, nem pedig hóhérok! Mikor fordult elő utoljára megkövezés Izraelben? Hát nem túl gyakran. Pedig sokan megérdemelték volna! De egy ilyen „kivégzést”, egyrészt nem is akarunk, másrészt pedig nem is olyan egyszerű lebonyolítani. Ugyanis mindenek előtt sok ember kell hozzá, és akik ebben részt vesznek, kivétel nélkül egyformán kell akarniuk! Egy jámbor, nyugodt ember nem fog csak úgy, egy vezényszóra követ dobálni a másikra. Csak abban az esetben, ha kellőképpen fel van dühödve. Mondjuk úgy ha „lincshangulat” van. Ilyesmit a nem zsidók is igen gyakran elkövettek már, csak mindig bennünket szidnak. Ha a tömeg lincshangulatban van, akkor a személyes felelősség szinte teljesen megszűnik. Csak kollektív felelősség van. Az egyén pedig nagyon könnyen kibújik a felelősség alól, mondván, hogy igaz, hogy én is dobáltam követ, de nem akartam megölni, vagy el sem találtam, mert mellé céloztam, vagy nem is dobtam olyan erősen azt a követ… De most még csak nem is erről akarok most Neked beszélni, hiszen mint említettem, senki nem akarta azt az asszonyt megkövezni. Arról van szó, hogy mi akkor rendeztünk egy undorító színjátékot. Nem arra ment ki a játék, hogy mit tegyünk azzal az asszonnyal, mert amikor Jézus előtt álltunk, már egyáltalán nem érdekelt senkit annak a nyomorult fehérnépnek a sorsa. Mi volt hát akkor már egyedül fontos? Jézus! És mi magunk. Ez az egész hajcihő teljes egészében egy elméleti kérdéssé alakult át akkor számunkra. Ezt az elméleti kérdést pedig fegyverként akartuk Jézus ellen fordítani. A kardnak azonban két éle volt, a pörölynek pedig két ütőfelülete… Saját fegyverünktől sérültünk meg és saját vermünkbe estünk bele. Jézus teljesen átlátott rajtunk. Ha mások nem is értették helyesen Jézus válaszát, de mi, a farizeusok nagyon is jól értettük. Ezért oldalogtunk el szótlanul és teljesen megsemmisülve. A kard „másik” éle megsebezte szívünket, és a pöröly „másik” ütőfelülete alaposan fejbe kólintott bennünket. Miért? A válasz nagyon egyszerű. Mózes ugyanis abból a megfontolásból adta ezt a törvényt, hogy „irtsd ki ami gonosz Izraelből!” Egyértelmű, hogy annak kell a gonoszt „kiirtania”, aki „igaz”,vagyis aki nem akarja körében eltűrni a gonoszságot. Mi farizeusok pedig egyértelműen igazaknak tartjuk magunkat. Ne is próbáljon egy farizeust meggyőzni arról senki - még ez a Jézus sem, akit sokan Krisztusnak, vagy Messiásnak tartanak - hogy egy farizeus bűnös lenne! Nem is értem, igazán még most sem, hogy ez a Jézus rabbi, miért beszél olyan sokat a bűnről… Különösen, hogy egy farizeusnak mi bűne lehet, mikor egész nap csak a törvény betartásával, meg betartatásával vagyunk elfoglalva. Viszont, ha valaki „elsőként” dobja a követ a halálra ítéltre, akkor máris bűnössé vált, mert személyesen felelős a haláláért. Vér tapad a kezéhez! Ha mindenki „egyszerre” dobja a követ, akkor az ilyen jellegű személyes felelősség teljesen elmosódik. Nem „én” öltem meg, hanem „mindannyian”. „Vére rajtunk és fiainkon”. Hát így könnyű! Jézus tulajdonképpen annyit mondott nekünk, hogy igazunk van, tegyünk eleget szó szerint a törvény előírásának, irtsuk ki a gonoszt Izraelből, és a bűntelen kezdje szépen el a kövek hajigálását! Hát köszönjük szépen! Nem az a kérdés hogy ki az „igaz” közülünk, mert ebből a megfontolásból akár én is - Damaszkusz főrabbija - elkezdhetném a kövezést, de ha „elsőként” akarom rádobni a bűnösre a követ, felvállalva ezáltal személyes felelősségemet, még le sem hajoltam a kavicsért, máris beszennyeztem magam a bűnnel, és vér tapad a kezeimhez. És nem tettem eleget a törvény előírásának sem, mert igaz ugyan, hogy egy bűnöst „kiirtottam Izraelből”, a „bűnt” azonban nem, mert igaz létemre éppen saját magam váltam bűnössé! Nem az a kérdés tehát, hogy ki a „bűntelen”, hanem az, hogy „ki veti rá az első követ”.

Nem tudom, hogy farizeus társaim akkor mit gondolhattak magukban, mert nem beszéltünk egymás között többet erről az esetről. Én azonban azt hiszem, valamit sokkal mélyebben megértettem Mózes törvényéből, illetve a törvény betűje és a törvény szelleme közötti kapcsolatról. Mégis csak nagyon okos ez a názáreti rabbi!

Neked, kedves Áronom, pl. van gyermeked. Igaz, még nagyon kicsi, és semmi bűne nincs. De most képzeld el, hogy pár év múlva, amikor már nagyobb és értelmes lesz, valami rosszat tesz, vagy nem fogad szót neked. Adja Isten, hogy ne így legyen, de gyermekek esetében azért időnként előfordulhat valami engedetlenség féle, még a legjobb nevelés ellenére is. Nem elképzelhető az, hogy majd ilyen esetben kemény szavakat is használsz vele szemben, teljesen jó indulattal, és szeretetből? A szülők sokszor igen „érdekesen” fejezik ki magukat. Pl. „Ha még egyszer ilyet teszel, agyoncsaplak!” Vagy: „Ha még egyszer ezt teszed, letöröm a kezed!” Vagy ehhez hasonlók… Sőt, a szülő még a leggyöngédebb érzelmeit is kifejezheti egészen abszurd módon. Pl. „Megeszlek!” Vagy szólhat tréfás indulattal is: pl. „Keresztbe nyellek el!” Amikor a szülő az mondja rendetlen gyermekének, hogy „agyoncsaplak”, akkor ezt szó szerint meg is teszi? Ha meg nem, akkor miért mondja? Talán tréfából? Nem. Amikor a szülő ilyesmit mond, akkor általában nincs tréfás kedvében. Sőt, „halálosan” komolyan gondolja azt, amit mond. Csak éppen más szavakkal fejezi ki magát, de éppen azért, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Vagy nézzünk egy szerelmes páros példát. (Úgy tudom Te magad is szívesen használsz ilyen „megragadható2 példákat tanítás közben.) Előfordulhat, hogy azt mondja a fiú a lánynak (vagy fordítva), hogy „ha elhagysz, megöllek!” Hát a Bibliában nem azt olvassuk, hogy az Isten féltékeny szeretettel szeret bennünket. Ádám apánknak nem azt mondta az Úr, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor meghal? Vagy a szent próféták könyveiben nem azt mondja, hogy ha elhagyjuk őt, akkor Ő maga fogja ránk hozni ellenségeinket. Ennek alapján a „megkövezés” mint a bűnös büntetése, nem valami hasonló igazságot fejezhet ki? És a „kő”, mint mélyebb értelmű szimbólum nem a botrány kövére utal, és nem emlékeztet arra a kőre is, amelytől óvni akar az Úr, hogy bele ne üssük a lábunkat. Igen. A bűnös az Isten kőkemény, szilárd szeretetével szembesül. A kő lehet szegletkő, amelyre házunkat építhetjük, lehet szikla is, amit nem moshat el az ár, lehet parittyánkban fegyver a gonosz hatalma ellen, lehet drágakő, mely ékesíti ruhánkat, s lehetünk mi magunk is élő kövek Isten épületében… de a kő Isten szolgája ellen is fordulhat, ha elhagyja istenét… még jó, ha csak fejbe kólintja, hogy térjen észhez, vagy „csak” lerombolja mindazt életében amit nem az Úr épített, csak a bűnös halálát ne okozza… mert egyszer ezen a világon kő kövön nem marad. Csak az Úrépítménye, szilárdan, örökkön örökké.

Köszönöm, hogy elolvastad levelemet rabbi testvérem. Ígérem, hogy magam is mélyebben kutatom a te példádon felbuzdulva az Írásokat, hogy életté váljon bennem és a rámbízottakban örök tanítása, és Isten Testté lett Igéje legyen táplálékunk mindaddig míg földi zarándoklatunk végére érve beléphessünk az Ígéret Földjére.

Értékes gyöngyeit díszként aggassa rád az, aki maga a Gazdagság, és lásd meg fiaidnak fiaid és Izrael dicsőségét, és az Úr édes igéje ragyogtassa fel szemeidet, betöltve szíved igaz éhségét és szomjúságát.

Sálóm!

Nagy szeretettel és nagyrabecsüléssel
rabbi testvéred

Hüse József

  • Jóbel