avagy beszámoló egy olaszországi Apolló kurzuson történtekről

Apolló kurzus, Brescia, 2005. aug. 01-06.

„Amikor eldőlt, hogy Itáliába hajózunk…” (ApCsel 27,1)

Március vége körül bukkantam rá az olasz Szent András Iskola honlapján egy „II. Európai Szeminárium” elnevezésű rendezvényre, amelynek keretében alapítóatyánk, Pepe, Apolló kurzust tart.

Átfutott az agyamon, hogy milyen lenne elmenni, de aztán elvetettem az ötletet, lévén, hogy nem tudok olaszul.

Aztán pár nap múlva írtam Carlosnak, aki az ottani igazgató és az Iskola európai referense, hogy tudnának-e olasz-angol tolmácsot biztosítani a számomra.
„No problem!” – volt a válasz.
Így május elején elküldtem a jelentkezésem.

„Három hónap múlva azután útnak indultunk…” (ApCsel 28,11)

Mikor augusztus 1-jén kis lakásom ajtaján kilépve, csomagjaimmal az Újpesti metróállomás felé baktattam, hirtelen görcs állt a gyomromba: „mi lesz, ha mégsem lesz tolmács?!” Aztán megnyugtattam magam, hogy végülis többször rákérdeztem, és a válasz mindig „no problem” volt.
„Ne parázz Anita, bízz Istenben!” – gondoltam.

Aztán a Népligeti buszpályaudvaron végképp rádöbbentem: amit most teszek, az – ahogy többen megállapították - nem bátorság, hanem őrültség:

1. elmegyek egy ismeretlen helyre, ahol még sosem jártam
2. olyan emberek közé, akiket még sosem láttam és
3. akiknek a beszédét nem is értem.

„… meglátta őket, hálát adott Istennek és megbátorodott.” (ApCsel 28,15)

A megadott időnél fél órával előbb ért be a busz Bresciába. Leszálltam. Az állomás tele olasszal, angolul senki sem tud… Ki jön ki értem? Honnan fogom felismerni? Miről fog Ő felismerni? Ő vajon tud majd angolul?
A percek lassan telnek… Senki sem érti, mit akarok…és én sem, hogy ők mit beszélnek… Őrültség volt eljönni….

Aztán gyanússá válik egy fekete inges férfi, fehér kolláréban. Már harmadszor sétál el előttem, látszik, hogy valakit keres. Elhatározom, ha negyedszer is erre jön, megszólítom. Aztán találkozik a tekintetünk…
„Hungary?”
„YES!!!”
Halleluja!!!

„Odaadom neked testvéredet, Áront, és ő beszéljen helyetted.” (Kiv. 7,1)

Egy „Centro Pastorale Paolo VI” nevű lelkigyakorlatos házban voltunk: bársony szőnyeges lépcsők, kétágyas-fürdős szobák, csodálatos kápolna, virágos udvar.

A „személyes tolmácsom”, mint kiderült, előtte való nap jelentkezett be résztvevőnek a kurzusra (Pepének régi ismerőse, és a kurzus előtt összefutottak valahol). Egészen addig úgy állt a dolog, hogy nem fordít nekem senki („No problem”??!!), és az olasz Felelős Team esetleg befizet egy észak-olaszországi körútra a kurzus idejére, mivel nem tudnak velem mit kezdeni.

a kiscsoportommal munka közben…

Angolul kb. 5-en beszéltek/gagyarásztak, a többiek meg folyton hatalmas gesztikulációval kiabáltak, hogy „tutti-frutti; mamma mia; molto bene szinyorítta!”

Egyesek próbálkoztak kommunikálni velem:

• Tu non parla Italiano? (Nem beszélsz olaszul?)
• No. (Nem.)
• Ah! - és ekkor egy lépéssel közelebb jöttek, megragadták a karomat, mélyen a szemembe néztek, és elkezdtek lassan, tagoltan, és még hangosabban beszélni…olaszul…
  De így sem értettem semmit.

„.. evezz a mélyre..” (Lk.5,4) „.. a pusztán túlra..” (Kiv.3,1)

A legfontosabb talán, amit e pár nap alatt tanultam, az az evangelizátor halász-mentalitása. És ez az olasz út maga volt a tanítás dinamikája.

A halász – ellentétben a földművessel – soha nem ugyanazon az ösvényen jár. A tengerre hajózva minden reggel új útra lép, és van bátorsága ismeretlen tájakra menni: ahogy Jézus kérte Pétertől, hogy evezzen a mélyre, vagy ahogy Mózes egy napon a pusztán túlra merészkedett. És, ha vagyunk olyan őrültek, hogy merünk a bizonyosból a bizonytalanba lépni – pláne, ha érezzük erre Isten indítását -, akkor hatalmas dolgokat tapasztalhatunk!

az olasz team és Pepe

„… hálát adok Istenemnek értetek…” (1Kor 1,4)

Köszönöm mindazoknak, akik buzdítottak, bátorítottak és imában hordoztak! Legyetek nagyon boldogok!

Budapest, 2005. 08. 09.

Anita