Az evangelizáció főszereplői

http://www.sxc.hu/photo/447579
„Így elmondhatjuk, hogy az egyes híveket illetően már nemcsak arról van szó, hogy együttműködjenek az evangelizációs tevékenységekben, hanem hogy főszereplőknek és társfelelősöknek érezzék magukat az Egyház missziójában.”
XVI. Benedek pápa üzenete a missziós világnapra (2007.)

Miért hangsúlyozza a pápa, hogy a világi hívők az evangelizáció főszereplői? Nem túlzás ez? Hogyan kell ezt érteni? Kell-e valamit változtatni?

Úgy látom, az evangelizációban ma a Szentléleknek három „fajta” munkatársa van:

  1. a papok,
  2. a képzett világiak (katekéták, hittanárok…),
  3. és a világban élő – tetteikkel és szavaikkal – tanúságtevő hívők (=evangelizátorok).

Mind a három csoportnak meghatározott és együttműködő szerepe van: – leegyszerűsítve az evangelizáció folyamatát (l. KÁD 48) – a tanúságtevő hívők feladata az új megtérők megszerzése az evangéliumnak, a papok és lelkipásztori munkatársaik feladata pedig ezek felnevelése és megtartása. Mert a világiak nem papok, és a felszenteltek sem képesek a világiak feladatát ellátni, pótolni.

Mi sok egyházi energiát, anyagiakat, emberi erőt fektetünk abba, hogy legyenek papjaink és világi lelkipásztori segítőik. Paphiányról beszélünk Európában. De nem fektetünk abba – talán nem is tartjuk feladatunknak, vagy esetleg irreálisnak – hogy a heti templomba járóink evangelizátorrá, tanúságtevő hívővé váljanak. Ha paphiány van ma Magyarországon, akkor tanúságtevő hívő hiány is.

Azt is fontoljuk meg, hogy míg egy plébánia működése néhány papot és lelkipásztori segítőt igényel, addig sok-sok evangelizátort. Ezért lehet hogy inkább van evangelizátor hiány, mint paphiány?

Égetően fontos lenne újragondolni egyházi stratégiánkat és az egyszerű hívők képzésére is annyi energiát szentelni, mint a papok és segítőik képzésére.

Azért mondható ma – kis túlzással – hogy a világiak az evangelizáció főszereplői, mert ők az elhanyagolt szereplői. Ők hiányoznak a gépezetből. Hiába forog a többi fogaskerék, erőtlen az evangelizációnk, mert egy erőátviteli kerék biztosan hiányzik: az egyszerű világi, aki tanúságot tesz a világban arról az Úrról, aki új éltet adott neki, akit érdemes életünkkel követni.

Mit kellene tehát a plébániáknak tenni? Lehetővé tenni, hogy a főszereplők elfoglalják a saját helyüket az evangelizációban: a templomba járó hívekből evangelizátorokat faragni. „Az evangelizációs bátorság alapján mérettetik meg a hívők szeretete az Úr iránt.”

Hogyan? Sokféleképpen lehet, az evangelizációs iskolánk egyik ezek közül.

Gyuris Gellért

  • Jóbel

Hozzászólások

Evangelizációs tapasztalat.

Evangelizációs tapasztalat. Sokat panaszkodtam arra, hogy nekem semmi sem sikerül, és mindenki más az oka, a pécsi püspökségtől kezdve, a legjobb barátomig, de most szeretnék tanúságot tenni arról, hogy igenis a tanúságot tenni minden Krisztuskövető embernek kötelessége, de ez nem a klerikális egyház hibája igazából, hanem a szíveket megszorító félelemé. Aki Isten dolgaiban tevékenykedik, nem tudom miért, de elfelejti –„Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga az uránál. Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint mestere, s a szolgának, ha olyan, mint ura. (” Mt 10; 24-25,) Nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel addig, amíg önsajnálatomban, Krisztussal pereltem, mint a tékozló fiú add ki a jussomat. Ő azt mondta, tessék itt van, de te, ha most elmész mindig várni foglak. Inkább maradj itt, és munkálkodj dolgaimban. Adott mellém egy földi példaképet, Hegyháti Tibor atyát Görcsönyből, aki ezt a heves indulatos Péteri embert a bűneiben is képes volt átölelni, mint Krisztus azokat, akik hallgatták szavát, és tettekre váltották. Krisztus velünk van, és ha tanultunk egy kicsi egyháztörténelmet, akkor tudjuk, hogy amikor Krisztus egyháza belekeveredik a politikába, akkor a klerikális réteg bukik, de mint régen a szerzetesek, most a világi elkötelezettek teszik a dolgukat. De egyet ne feledjünk, ahogy nekem ezt üzente Krisztus:-„Vitéz katonám vagy gyermekem, de ne fele szeretlek!” úgy mindenkinek azt mondom, hogy a klerikális egyházzal, mivel ők a Krisztusi örökség letéteményesei, nem mellőzni kell őket, hanem korholni. Aki ezt kétségbe vonja, az a jó Isten szavát vonja kétségbe. Ez az Isten hívők részéről a történelem folyamán már gyakran elő fordult, mert attól függetlenül, hogy a Zsidó nép nem ismerte föl a Megváltót, még ők a kiválasztott nép. Ők csak abban tévedte, hogy Istennek nem nemzetre, hanem népre „van szüksége.” Áldást mondok Istennek, Jézus Krisztusnak, és gyermekeimnek, hogy megismertem Hegyháti Tibor atyát, akinek soha nincs ideje, de mindig ott van, ahol vigasztalni kell. Ő általa láttam meg igazán Krisztust, és értettem meg, hogy ha elköteleztem magam Krisztusnak, akkor vidáman, lendülettel, nem másokat figyelve, hogy mit tesznek, kell cselekedni. A tapasztalatom az, hogy minden megtérő embernek, a pasztorációm során, szüksége van, a papi tekintélyre. Ebből arra következtettem, hogy a laikus pasztorációs munkatársakat, a papság támogatásával szabad csak buzdítani. Szeretettel Péter!