Nem szeretnék megemlékezni Ferenc pápáról.

A szentmisében sem megemlékezünk. Az evangelizációban sem megemlékezünk. Aliturgiában ünnepeljük Istenünket és átéljük újra, amit értünk épp most tesz. A misszióban pedig hirdetjük őt, aki épp most cselekszik.

Ferenc idejét sem tesszük múlttá. Hanem szeretnénk épp most életre kelteni azt, amiről beszélt nekünk, evangelizátoroknak.

2013-ban az Evangelii Gaudium-mal nyitott, és azóta mindvégig az evangelizációra buzdít. Egészen legutóbbi, Spes non confundit (Róm 5,5) kezdetű, a 2025-ös jubileumi évet meghirdető bullájáig. Ferenc kezdettől másra hív, mint amire az egyház és mi magunk is be vagyunk rendezkedve:
„Szervezünk valamit, gyertek el!” helyett arra buzdít: „Menj! Te, egyház, menj! Mi, egyház, menjünk! Mi, Szent András, menjünk! Te és én, menjünk oda az emberekhez! Én menjek oda az emberekhez!”

Ferenc első megnyilatkozása óta semmi újat nem mond. És összességében sem újat mond, hanem csupán megismétli a legrégebbit: Jézust, az eredetit. Az eredetihez való visszatalálás lesz az egyház megújulása. A Jézushoz való visszatalálás lesz az egyház önmagához való visszatalálása!

Ahhoz a Jézushoz, aki ő maga is folyvást ment. Jézus mindig ment. Már az elején ezt halljuk tőle: „Menjünk máshová, hogy ott is hirdessem az evangéliumot!” (Mk 1,38) Aztán nagyon sokszor halljuk tőle: „Menjetek!” Míg végül legutolsó szavaiban ezt halljuk: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! ... S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19.20) – Tulajdonképpen ezt mondja: „Annyira jó volt menni, hogy veletek is folytatni akarom: Oda akarok menni az emberekhez! Veletek!”

Jézus az úton levő Isten, az úton levő evangélium, az úton levő evangelizátor. Jézus megy, és azt akarja, hogy menjünk mi is. Azt akarja, hogy minden emberhez elérkezzen a menny, ezért azt bízza ránk: „Menj!”

„A zarándoklat..., az útra kelés sajátos jellemzője azoknak, akik az élet értelmét keresik” (Spes 5) – írja a pápa. Hozzánk pedig, akik az élet értelmét megtaláltuk Jézus Krisztusban, így szól: „A keresztény élet olyan út, amelynek erőt adó megállókra is szüksége van, melyek táplálják és erősítik a reményt” (Spes 5). Szükségünk van rá, hogy egyre mélyebbre hatoljunk a misztériumban, amit megismertünk, hogy legyenek alkalmak, ahol megállunk, erősödünk, töltődünk, lelkesedést, látást kapunk, és mindezekből reményt. Sok reményt. Nagy reményt. Mihez?

Nem csupán ahhoz, hogy mi magunk túléljünk napról napra. Ennél sokkal nagyobb reményünk van: Hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe, hogy lelkesedésünket tovább tudjuk adni másoknak! (Spes 9). Annyira sok reményre van szükségünk, hogy abból másoknak is adjunk! Hogy mi magunk, iskolaközösségünk, plébániánk, közösségünk a falu kútja (vö. CL) lehessen az emberek számára.

Mert „Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nem elégedhet meg a túléléssel vagy az eléldegéléssel” (Spes 9). Az emberek és sokszor mi magunk is csak túlélünk, és beérjük az eléldegéléssel...

Pedig elég csak az idei, 2025-ös terveket megnézni, hogy lássuk: a Szent András Evangelizációs Iskola • Magyarország nem eléldegél, hanem előre megy! Reményteli, nagyszerű dolgok állnak előttünk országosan, és helyi csapatok szintjén is sok kurzus vár ránk! El akarunk jutni azokhoz az emberekhez, akik többre hívatottak, minthogy csak eléldegéljenek. Ehhez nekünk is változnunk kell, ahogyan Pepe kezdettől fogva hangsúlyozza, legutóbb novemberben Lengyelországban is: Új utakra lépni az evangelizációval! És Ferenc pápa is folyamatosan arra hív, hogy kilépő emberek legyünk! Ahogyan ő maga is ezt tette: pápasága évei során 67 országban járt!

Első lépésünk, amit eddig is ismerünk: tartsuk a kurzusainkat, ahogyan megszoktuk, de ahogyan az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nem elégedhet meg az eléldegéléssel, úgy az evangelizátor sem elégedhet meg az elkurzusozgatással!

Az utóbbi pápák sem csak elfőpaposkodtak a bazilikában, hanem mentek, mint Jézus! Ferenc még vénemberként sem elégedett meg azzal, hogy csak ellegyen. És hányszor állíttatta meg a Papamobilt, kiszállt, és odament az emberkehez! Amennyire a világ egyik legvédettebb vezetőjeként, beteg emberként és Szentatyaként megtehette! Még élete utolsó előtti napján, 88 évesen, Húsvétvasárnap is elment az emberekhez, körutat tett a Szent Péter téren és betegeket, gyerekeket áldott meg! Másnap pedig, befejezve útját, hazatért Mennyei Atyánkhoz.

De prófétai üzenete itt van, és várja, hogy mi valóra váltsuk!

Több iskolaközösségtől hallom, magam is tapasztalom: „Már végigjártuk a plébániánkat... Itt már mindenki volt kurzuson... Aki akart, eljött...” – Akkor vége a küldetésünknek?!

Nem akkor van vége, ha mi bejártuk saját köreinket, hanem akkor, amikor beteljesedik víziónk: Minden plébánia és közösség evangelizál és evangelizátorokat képez. Ha ez még nem jött el, akkor nekünk kell továbblépni! Az emberek felé! Ahogyan Gájer László írja:

„Ha kilépünk, balesetet szenvedhetünk és bepiszkolódhatunk, de egy sáros túracipő talán jobban kifejezi az egyház küldetését, amelyet a külvárosok szegényeit látogatva koptattak el, mint egy csillogó lakkcipő.” (Gájer L.: Mintázatok, 116. o.).

Nem tudom, hogy külvárosokhoz és szegényekhez kell-e menni, de azt igen, hogy az egyház csökken, így a templomba járók és a plébániánkon megkurzusozhatók száma is. Föl kell vennünk a túrabakancsot és elindulnunk. falainkon kívülre, az emberekhez az evangéliummal! Meg kell találnunk az utat az emberek felé! Saját magunknak, saját magamnak is! Mert Isten erre hív. Arra, amit Jézus tett és tenni akar. Kezdjünk el abban az irányban gondolkodni, hogyan tudunk nyitni és továbblépni kifelé! Ahogy Izajás írja:

„Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz!” (Iz 52,7) – A jó hírt vinni kell! Cipőt venni és elindulni. Ahogyan Jézus idézi őt:

„Az Úr Lelke van rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18) – Én megyek hirdetni az evangéliumot azokhoz, akiknek szükségük van rá. Ahogyan Pál bátorít:

„Sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére!” (Ef 6,15) – Saru, cipő, lábbeli, bakancs, ... amit fel kell húzni, és elindulni az emberek felé! Az evangéliummal! Ez áll előttünk:

Hamarosan új utakra kell indulnunk, új utakat nyitnunk az emberek felé, akiket nem a plébánián, nem a közösségeinkben, nem a misén fogunk megtalálni, hanem egyre kijjebb. A Szentírás utolsó felkiáltása:

„Jöjj el, Urunk Jézus!” (Jel 22,20) – Ezek azon sokaság ki nem mondott szavai, akik maguk sem tudják, hogy valójában Jézusra vágyakoznak. Nekik ránk van szükségük, hogy Jézus betölthesse vágyukat, amit ők maguk meg sem tudnak fogalmazni. Jézusnak ránk van szüksége, a mi kilépésünkre feléjük, hogy eljöhessen hozzájuk. Ugyanis ők tesznek majd minden plébániát evangelizálóvá, és ők képzik majd az evangelizátorokat minden közösségben. Ők, akik ma még nem is ismerik Jézust, de ránk várnak, hogy kilépjünk feléjük Jézussal.

„Jöjj el, Urunk Jézus!” – Jézus újra eljövetele várakozásának reményében élünk, de ameddig várakozunk és remélünk, addig mi is megyünk!