A Szentírás nem sokat ír arról, hogy tegyünk jót másokkal, hanem nagyon sokat! Kérdés, hogy ezt vesszük-e annyira komolyan, mint az evangelizációra szóló felhívást? Kérdés, hogy Isten Országát építjük-e, ha csak az egyiket tartjuk szem előtt? Kérdés, hogy szétválasztható-e egyáltalán az evangelizáció és a caritas cselekedetei? Kérdés...?

A napi liturgikus szövegekben most, nagyböjt során folyamatosan ezt tárja szemünk elé az Egyház. Mi, Szent András-osok, kapcsoljuk össze a nagyböjti hármast: lemondás–adás–igehirdetés! Legyen ez ott kiegyensúlyozottan evangelizátor életünkben! Ha csak jót teszünk tanúságtétel és igehirdetés nélkül, akkor miből fogják megtudni az emberek, hogy valójában Jézus Krisztusban van az életük? Ha viszont csak beszélünk, mi győzi meg a szíveket Isten jóságáról? Nem baj, ha ez nem mindig egyszerre történik. Mindennek megvan a megfelelő helye és helyzete. Egy nagy szeretetszolgáló mondta: „Egyesek szerint minden kiosztott ebédhez el kellene mondatni egy Miatyánkot a rászorulókkal. Én viszont úgy tapasztalom, hogy az ember számára az első igazság, amit be tud fogadni, egyszerűen csak ez: Jót enni jó!”. Jézus tetteivel éppúgy hirdeti Isten Országát, mint szavaival: „Melyik jótettemért akartok megkövezni?” (Jn 10,32). Amikor azt mondja: „Tanuljatok tőlem!” (Mt 11,29), nyilván beleérti, hogy tegyük azt, amit ő: jót másoknak! Ahogyan küldetésének elején Mária is erre hív: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5).

Az Igét személyesen megélt hitből lehet hirdetni. Ám tettek nélkül hitünk halott (Jak 2,17)! Váltsd hát tettekre hitedet a szeretet cselekedeteiben, hisz csak élő hitből tudod az Igét hirdetni!

Hogy mikor milyen szeretetcselekedetre van szükség, az sokféle lehet: pohár friss vizet adni a legkisebbnek (Mt10,42), árvákat és özvegyeket védelmezni (Iz 1,17), megvendégelni a rászorulót (Tób 1,8), átengedni másnak is abból, amiért mi dolgoztunk meg (Rut 2,8), vagy vagyonunk jelentős részét (Lk 19,8), akár az egészet szétosztani (Mk 10,21). Nem lehet nem észrevenni, az elmúlt években micsoda dömpinget ad az Úr a jótettek lehetőségére: miközben mi magunk is szenvedtünk a járvány sokféle ártalmas hatásától, mindig voltak olyanok, akiknek segítségére lehettünk. Most a szomszédban dúló háború által folytatódik a lehetőségek sora: miközben mi magunk is megpróbáltatást szenvedünk a helyzet miatti félelemtől, addig rengeteg új módja nyílik a menekülőkön való segítésnek: szükséges holmikat, vagy pénzt adományozni, vagy gyűjteni, menekülőknek szállást adni, önkéntes szolgálatot vállalni, vagy épp a segítségadóknak segíteni.

Valójában azonban nem kell ahhoz világraszóló csapás, hogy a szeretetet tettekre váltsuk. Járványtól és háborútól függetlenül is megtalálhatjuk azokat, akiknek a mi szeretetből fakadó cselekedeteinkre van szükségük. Te megtalálod őket?

A Keleti pályaudvaron az Ukrajnából érkező menekülőket fogadó Humanitárius Központban ott van minden nagyobb szeretetszolgálat, zsidó és amerikai segítőszervezetek, krisnások és vöröskeresztesek, közismert jezsuita atya és fiatal domonkos nővérek, reformátusok és hitgyülisek, még az egyik párt is, és sok ember, aki magánszemélyként jön oda valamit felajánlani: szendvicseket hozó idős hölgy, nemzetközi ingyen fuvarra utasokat kereső spanyol buszvezető, nyelvtudását felajánló kárpátaljai magyar, orosz egyetemista, irodájuk egy részét szállásként nyújtó kisvállalat munkatársai, saját lakásában menedéket és ahhoz fuvart ajánló fiatalember, a MÁV pénztárablak mögött pedig a már délutánra hullafáradt, mégis töretlenül türelmes nemzetközi pénztáras kisasszony. Mégsem a logók, címkék, világnézetek börzéje ez, hanem egyetlen közös szándék megvalósulása: segíteni mindenkinek, akinek arra szüksége van.

Néhány óra ottlét során felsejlik az emberben a felismerés: Van ebben valami nagyon normális! Ennek mindig így kéne lennie: az emberek szóba állnak, tudnak kérni és tudnak adni, odafigyelni egymásra, felajánlani azt, amijük van. Mennyire furcsa ez az Istentől elszakadt világ: a csapás közepette Isten arcvonásai rajzolódnak ki szemünk előtt, szívünkben! Mégha Jézus neve el sem hangzik, ha őt magát észre sem veszik, akkor is Isten Országa mutatkozik meg ebben. Ahogyan a kánai násznép nem tudta, honnan van a bor, mégis öröm töltötte el testét-lelkét, ahogyan a Genezáret taván a viharban rekedt távolabbi hajósok sem tudták, honnan lett egyszerre csend, mégis övék lett a biztonság, vagy ahogyan az evangélium történetei során oly sokan kérdezik: Ki ez? Mi ez? Mi történik itt? Kell ugyanis, hogy először az ember átélje Isten szerető, gondoskodó jelenlétét, akár teljesen profán helyzetben is, hogy feltegye ezeket a rácsodálkozó kérdéseket. Szüksége van erre ahhoz, hogy aztán az evangéliumra is meg tudjon nyílni.

Az evangelizátor tudja, hogy nem a K1-6 program végigfuttatása evangelizál, hanem a Szentlélek. A szeretet cselekedetei a K0, azaz a kérügma nulladik pontja, amelyben Isten gyermeke valódi szeretetérintést kap a Lélektől, akármilyen távol is legyen tőle. Ez készíti elő szívét az evangéliumra, még ha nem is épp akkor, hanem majd valamikor később fogja azt hallani. Bízhatunk Istenben, ő tudja, ki szánt és ki arat, s melyiknek mikor van az ideje minden egyes szeretett gyermeke életében!

Nekünk, evangelizátoroknak arra van szükségünk, hogy mind a tettekkel, mind a szavakkal történő evangelizáció része legyen az életünknek, akkor is, amikor a kettő nem esik egybe. Ez ugyanis nem baj. Ehhez a Szentlélek bölcsessége kell. Az pedig Isten külön ajándéka, hogy nem csak a befogadót, hanem éppúgy a hitből cselekvőt is ő maga evangelizálja abban, ami történik. Ehhez Isten Igéje nem kevesebbet ígér, mint a boldogságot: Aki az ő törvényének „nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz!” (Jak 1,25).